Az idei Debreceni Ünnepi Játékok augusztus 15-i zárókoncertjére egy igazi világsztár érkezik Ramón Vargas személyében, aki olyan népszerű áriákkal készül, mint Nemorino románca vagy a Tosca képáriája. A mexikói operaénekes kérdésünkre elárulta, hogy szigorú napirend szerint él, de arról is faggattuk, hogy mit gondol az operajátszás jövőjéről.
– Idén már másodszor hallhatja a közönség Debrecenben. Milyen tapasztalatot szerzett előző alkalommal?
– Nagyon hízelgő számomra, hogy újra felléphetek Debrecenben. Csodálatos élmény volt a legutóbbi koncert (Ramón Vargas a Bartók Tavasz keretén belül énekelt a városban május 5-én – a szerk.), és a tény, hogy ilyen hamar visszatérhetek, azt jelenti, hogy a közönségnek is tetszett. Nekünk, művészeknek ez egy visszaigazolás arra nézve, hogy sikeres volt, amit csináltunk.
– Elnézve az elmúlt időszakot, elég sűrű menetrend bontakozik ki. Mennyire megterhelő egyik operaszerepből a másikba váltani?
– Erről a témáról mostanában sokat beszélnek az operakedvelők és mi, professzionális operaénekesek is. Arról van szó, hogy manapság sokkal gyorsabban lehet utazni, mint néhány évtizeddel ezelőtt, hiszen pár óra alatt a világon bárhova eljutunk. Ez szinte minden szempontból előnyös, kivéve az éneklést. Óvatosnak kell lennünk, mert a hang kényes dolog, emiatt olyan döntéseket kell meghoznunk, amelyek első ránézésre könnyűnek tűnnek, de valójában nagyon bonyolultak, és sokat követelnek egy énekestől.
– Mit csinál legszívesebben, amikor van egy kis szabadideje?
– Szabadidő? Az micsoda? (nevet) Komolyra fordítva a szót, attól függ, épp hol vagyok és melyik nap lépek fel. Nagyon szigorú szokásaim vannak, például az előadás előtti napon és aznap sem megyek sehova, illetve ilyenkor általában kevesebbet is beszélek.
Szeretem bejárni az adott várost, ez a munkám egyik legkellemesebb része! Hosszú sétákat teszek, és gyakran térek be múzeumokba. Amikor olyan helyen vagyok, amit már jobban ismerek, inkább olvasok vagy sakkozok. Vagy ha épp egy olyan operaelőadás megy, ami valami miatt felkelti az érdeklődésemet, akkor elmegyek megnézni.
– Debrecenben augusztus 15-én lép fel a Klasszikusok Éjszakáján. Milyen műsorral készül a koncertre?
– Olyan áriákat fogok énekelni, amelyek közel állnak hozzám: például a Szerelmi bájitalból az Una furtiva lagrimát, ami az egész pályafutásomon végigkísér. Lesz a Recondita l’armonia a Toscából és a Nessun Dorma a Turandotból. Utóbbit azért választottam, mert eddig nagyon kevésszer énekeltem, ezért ez egy szép ajándék lesz a közönségnek.
– Vannak olyan szerepek, melyeket mindenképp szeretne elénekelni a jövőben?
– Ahogy említettem, néhány szerep végigkövetett az egész pályámon, nagyon szeretem őket. Többek között idetartozik Edgardo a Lammermoori Luciából, Nemorino a Szerelmi bájitalból vagy Riccardo az Álarcosbálból. De vannak olyan operák is, melyekben szívesen debütálnék, például Wagner Lohengrinjében.
– Milyennek látja az operajátszás jövőjét?
– Az opera nagyon sokat változott az elmúlt évtizedekben. Régebben az számított leginkább, hogy a hang gyönyörű és kiművelt legyen, most viszont az a legfontosabb, hogy az énekesek jól mutassanak a színpadon. Mondjuk úgy, korábban a fülünkön keresztül láttunk, ma pedig a szemünkön keresztül hallunk. Szerintem a teljes élményt a kettő kombinációja adja. Nem tartom jónak, ha az operajátszás tekintetében a színháznak és a színészetnek úgy tulajdonítunk jelentőséget, hogy közben nem vesszük figyelembe a hang fontosságát. Sokan azt mondják, hogy a „nagy hangok” eltűnnek. Én nem hiszek ebben – szerintem csak idő kell, hogy beérjenek. Ami pozitívum, hogy egyre kevésbé fog számítani, hogy az adott énekes fiatal, jóképű, csinos vagy épp az ellenkezője, viszont mindenkinek jobb színésznek kell lennie.
Összességében optimista vagyok az opera jövőjét illetően. Vannak olyan színházak, ahová nem lehet jegyet venni: például Bécsbe, Milánóba vagy Párizsba. Azonban néhány intézmény elkövet néhány súlyos hibát, amelyek a jegyértékesítésre is hatással vannak. A közönség ugyanis olyan előadásokat keres, amilyeneket szeret. Elég lenne, ha a színházak megismernék és megértenék a saját nézőik érdeklődési szokásait. Az olasz közönség nem ugyanazt szereti, mint a német vagy az amerikai, és sok esetben városonként vagy régiónként is vannak eltérések. Fontos lenne megismerni a helyi publikum igényeit, hogy nagyobb legyen az elérés és a jegyeladás.
Az egyik legnagyobb hiba, hogy a színházat világszerte egységesíteni akarják. Mindegyik legyen olyan, mint a német rendezői színház vagy a Broadway-produkciók – ez azonban nem működik minden esetben. Van olasz, spanyol, német és francia színházi ízlés, és a sort lehetne folytatni. Szerintem nagyon érdekesek ezek a különbségek, amelyek csak gazdagítanak bennünket.
