A kérdésen május 2-án az ESZME Fesztiválon gondolkodhatunk el, hiszen Biblia, Babits Mihály és a 21. század Jónása Hannus Zoltán előadásában, Bereczki Csilla rendezésében, Budapest legújabb színházi játszóhelyén, a Kristályban kel életre. A délutáni időpont pedig kifejezetten kedvező a középiskolások szempontjából!
„Volt idő, nem is olyan régen, amikor a monodráma a színházi műfajok perifériájára szorult. Idővel módosult a szemlélet, manapság nem kevés színész lép egyedül a színpadra. A nézői elvárások változása, a színpadtechnika fejlődése (pl. looper), a jelenkori irodalomnak a személyességet, a belső világot hangsúlyozó tendenciái vezethettek oda, hogy a kortárs színház jelentős műfajává válhatott a monodráma. Mindemellett a szuggesztív színészi jelenlét volt és maradt a műfaj fejlődésének a legfőbb záloga. És a Jónások – Babits LIVE! című produkciónak éppen az utóbbi a fő erőssége” – írta Szekeres Szabolcs kritikájában.
A próféta szónak alapvetően két jelentését ismerjük. Vallási értelemben a próféta Isten szavát közvetítő ember, aki arra teszi fel az életét, hogy Isten akaratát: intelmeit, ítéletét, terveit közvetítse az embereknek, vagyis közli a jövőben bekövetkező eseményeket. Ez az egyetlen istent hívő (zsidó, keresztény, mohamedán) vallásokban használt kifejezés. Másodlagos értelmezése szerint a próféta olyan ember, aki megmondja, mit hoz a jövő. A múltbeli, illetve jelenbeli folyamatokból saját következtetéseket levonó, a dolgok menetéből jövőbeli állapotokat meghatározó személy.
Ki ne szeretné tudni, hogy mit hoz a jövő? Ki ne lenne fogékony a próféták szavára?
De kiből és hogyan lehet próféta? Honnan tudjuk, hogy az-e valójában? Nem csak félreértelmezi saját szerepét egy adott feladat elvégzése közben?
Semmi sem fekete és fehér. Az ember folyamatosan keresi a helyét a világban. Eközben elbukik, felkel, megy tovább. Egyszóval: KÜZD. El lehet-e ítélni ezért?
„Engednek beszélnem, még tudok, még ha fáj is: de amit ki kell mondani, azt ki kell.
Vagy nem muszáj? Hallottam ám a prófétáról, aki kimondta, s jutalma lett a semmi. Még csak ecetes szivacsot sem kapott az arcába, csak cetszagot… amit fura, de én is érzek.
Itt van az orromban. A cet szaga.
Pedig én nem vagyok apostol. Térültem-fordultam, de nem.
Ki akarna apostol lenni? Van erre OKJ-s képzés?
Hogy hogyan viseld Isten szavát, aki ezek szerint néma, mint egy tök? Miért nem ő mondja? Miért kell embereket apostollá szentelni fel, minden akaratuk ellenére?
– Bocs, Isten, lehetne, hogy nem leszek az?
– Nem.
A válasz tömör a néma Istentől, aki felettünk lebeg, és néha olyan érzés alatta lenni, mintha egy hangyabolyban élnénk, amit egy komisz kölök piszkál, bottal és tükörrel.
Különben is: mi van akkor, ha isten néma?
Akkor mégis hogy hallom —– megálljunk hé: hogy hallja, akit illet?
Én hallottam, de nem hiszem, hogy istentől. A kocsmákat járva annyi mindent hallani. Öreg vagyok. Színt kellene vallanom, de nekem nem Isten mesélte a csodát, hogy egy cet szájában is el lehet tölteni egy büntetésnyi időt.
Nem vagyok apostol. Nem vagyok apostol.
Ha azzá tett valami érthetetlen, ócskás jóisten, akkor biztos, hogy tudnék róla.
Nem tudok. Nem akarok tudni. Nem merem tudni, hogy.”
