Márai Sándor élete nagy részét emigrációban töltötte, idegenként, de polgári tartását, ethoszát haláláig megőrizte. Nagy emigrációs regénye, a San Gennaro vére egyrészt az emigráció gyötrelmeit fogalmazza meg, másrészt Olaszország iránti rajongásának dokumentuma. Az Európai Hidak: Budapest-Róma fesztivál keretében megvalósuló irodalmi est szeptember 25-én az író és Olaszország kapcsolatát járja körbe.
Kevés magyar írónak van olyan szoros kapcsolata Olaszországgal, mint Márai Sándornak, aki kétszer is élt az országban. A magát élete végéig klasszikus polgárnak tartó és akként viselkedő író a második világháború után jól tudta, hogy az általa képviselt értékrend megbukott Magyarországon, ezért az emigrációt választotta, és még azt is megtiltotta, hogy kiadják a műveit itthon. 1948-ban először Svájcba, majd onnan Olaszországba, a Nápoly melletti Posillipóba vándoroltak ki feleségével, Lolával. Nehéz évek jöttek, nagy szegénységben, mindvégig bizonytalan jogi státuszban, „hontalanként”.
Ezért 1952-ben New Yorkba költöztek, itt érte az ’56-os forradalom híre, melynek hatására repülőjegyet vásárolt, és haza akart térni. November 7-én érkezett Münchenbe, amikor már minden reménytelen volt. Márai még XII. Pius pápához is bejelentkezett, hogy segítsen rendezni a helyzetet, de sajnos nem járt sikerrel. A házaspár 1967-ben ismét Olaszországba, Salernóba költözött, majd innen 1980-ban tértek vissza az Egyesült Államokba, ahol San Diegóban telepedtek le, ezúttal végleg. De Márai már a második világháború előtt is megtapasztalhatta az emigráció nehézségeit, hiszen először a Tanácsköztársaság bukását követő kivándorlási hullámmal hagyta el Magyarországot, és 1928-as hazatéréséig Berlinben, Frankfurtban és Párizsban élt.
A hontalanság, otthontalanság alapvető egzisztenciális tapasztalattá vált számára. Németnek és polgárnak született Kassán 1900-ban; a németek egy részét pedig a világháború után kitelepítették Magyarországról, a polgárságot igyekeztek belegyúrni a szovjet mintára átformált társadalomba, Kassa pedig már az első világháború után a frissen létrejött Csehszlovákiához került, majd jöttek az emigrációs évek. Vagyis mindaz eltűnt, elveszett, ami Márai életében meghatározó jelentőségű volt: a polgári életforma és műveltség, a szabadelvű hagyományok és humanizmus, a szülőváros és a haza. A nyelv maradt meg számára otthonként: „számomra nincs más »haza«, csak a magyar nyelv.”
Az első olasz emigráció élményeit feldolgozó regény, a San Gennaro vére 1957-ben jelent meg németül, majd újabb részekkel kiegészülve 1965-ben Londonban, és a sztálini totalitarizmus első bírálatai közé tartozik a magyar irodalomban. A regénynek két főhőse van: az egyik az emigráns férfi, a másik pedig maga Nápoly. A két főhős egymáshoz való viszonya az idegenség, az emigrációban-lét, a számkivetettség példázatává válik. A férfi a hazájában berendezkedett diktatúra elől menekül Olaszországba, ahol még leginkább otthon érzi magát abban az Európában, melyben a kultúra háttérbe szorulása immár befejezett tény, a társadalmakra pedig az eltömegesedés a jellemző.
A nápolyiak részvéttel és megértéssel kezelik a menekülteket, akik szép számmal érkeznek a városba, és próbálják megőrizni identitásuk maradékát. Például nyelvük specifikumát, az ékezeteket a nevükön.
„Ezek az emberek, akik mostanában a vasfüggöny mögül jönnek, mind ragaszkodnak az ékezethez. […] Úgy látszik, ezekben az országokban az ékezet fontos. […] Külön ékezetük van a magyaroknak, aztán a románoknak, a cseheknek és a lengyeleknek. Ehhez ragaszkodnak.” Megértik, hogy a mások számára érthetetlen ékezetek a menekültek számára személyiségük maradékát jelentik.
Nápoly az idegen látásmódjával ábrázolva jelenik meg a regényben. Az ókori kultúra örököseinek földjeként, ahol mindenféle nép megfordult a történelem során. A mítoszok, legendák elevenen jelen vannak a városban és környékén az utazó szerint, aki a saját kulturális mintázatai, olvasmányélményei segítségével értelmezi itteni tapasztalatait. A város élete apró életképeken keresztül mutatkozik meg; ahogyan a szegénységben élő nápolyiak nevetnek, virágot ajándékoznak egymásnak, esznek, a portékájukkal házalnak, énekelnek, s várják a csodát, amikor San Gennaro vére buzogni kezd az ereklyetartóban. De Olaszország nem fogadja be a férfit, aki végül öngyilkos lesz. A hivatalok arra kényszerítenék, hogy elhagyja Európát, és Ausztráliában telepedjen le, míg a vele együtt élő asszonyt Amerikába küldenék.
Márai egykori posillipói lakása falán ma emléktábla van, mely a világirodalom egyik legnagyobb írójaként hivatkozik rá. 1989-ben jelent meg Olaszországban az 1941-ben írt A gyertyák csonkig égnek az egyik legrangosabb kiadónál, és hatalmas sikere lett, több mint húsz kiadást ért meg. Ezt további művek fordításai követték, melyeknek szintén nagy olvasótábora lett, a 2001-ben megjelent Zendülők például a könyvolvasottsági listák első helyére került — vagyis hallatlanul népszerű lett abban az országban, melynek a kultúrája oly sokat jelentett számára, s melyben utoljára tekinthetett magára európai polgárként.
