Szinte folyton mozog a pódiumon. Lábait szétteríti, majd szűk terpeszállásba hozza össze, térdeit rogyasztgatja, testével köröz, megdönti magát és felegyenesedik, fejét hátraveti, majd körkörösen mozgatja, hangszerét széles mozdulatokkal ráncigálja, intenzív arcjátékkal kíséri érzelmi felfokozottságát. Joshua Bell minden gesztusa eltúlzott, teátrális, már-már ott lebeg az elviselhetőség, a pozőrködés határán – csakhogy a játékának van valami egészen egyedi varázsa, valami, ami a régi, nagy előadók hegedülését idézi.
Hegedűhangjának olyan érzéki szépsége, pazar pompája, dús gazdagsága van, hogy ahhoz csakis ez a dáriusi bőségű, tékozló gazdagságot sugárzó játék illik. A régi, nagy és aligha felülmúlható hollywoodi filmhősök „olyan szép, hogy már nem is igaz” káprázata jut róla az ember eszébe, Rudolph Valentino, Clark Gable, Humphrey Bogart és a többiek a makulátlan cipőjükkel, kalapjukkal, jól fésült fizimiskájukkal, tejfehér fogaikkal, folytonosan csengő sármőrségükkel, szívekbe sugárzó csáberejükkel. Vivaldi concertója maga volt a csoda Bell előadásában: már-már természeti jelenség. A Nap aranyragyogása, az ég szikrázó kékje, a tenger véget érni nem akaró hullámverése, a vihar tombolása, az élet örök szépsége, ereje diadalmassága csendül, játszik, dalol hegedűjének húrjain.
Két nappal később két kvintett követi egymást, két csodálatos produkció, más és más okból. Mozart A-dúr klarinétötöse vitathatatlan remekmű, minden egyes hangja mintha nem is a földi, hanem a mennyei gyönyört sugallaná. Olyan tökéletes, hogy már-már előadhatatlan, a tisztes megközelítés is fantasztikus teljesítmény bármely, vagy bármilyen összetételű együttes számára. Számos remek felvétel is készült Mozart e „kései” remekéről, egyik szebb, gyönyörködtetőbb, lélekemelőbb, mint a másik, mind azt sugallja, hogy „csak így lehet” megszólaltatni.
A Fesztivál Akadémián elhangzott előadás valami egészen új dimenzióját tárta fel a műnek. Nem elsősorban érzéki szépségével, fenségességével ütötte szíven az embert – bár Mate Bekavac klarinéthangja e tekintetben is a legnagyobbakéhoz mérhető –, hanem valami egészen új dimenziót nyitott az interpretáció egy egészen különleges aspektusával. A négy vonós szólamot egyetlen család tagjai, Kelemen Barnabás és Gáspár, valamint Kokas Katalin és Dóra játszották, valami egészen szívszorító egymásra figyeléssel, bensőségességgel. Valami különös, kölcsönös gondoskodás hatotta át játékukat, Mozart zenéjének isteni fenségességét emberivé tette az egymásra figyelés intenzitása, ami áthevítetté, varázslatossá tette az élményt.
Aztán következett a másik kvintett, közvetlenül az előző után, Brahms f-moll zongoraötöse. „Szereti ön Brahmsot?” – hangzik a klasszikus amerikai film címe, amely nem is annyira blikflangos, mint inkább rafinált felvetés. Brahmsot ugyanis nem igazán könnyű szeretni nyersessége, zárkózottsága, morózussága miatt – de nem könnyű nem szeretni érzelmessége, szeretetvágya, dallamokba burkolt boldogtalansága okán. A nagy bécsi mester életművének darabjai jellegüket tekintve jórészt besorolhatók az egyik vagy a másik kategóriába. Vannak inkább fenséges-megközelíthetetlen és inkább érzelmes-megindító darabjai.
Az f-moll zongoraötös a kevés besorolhatatlan opus közé tartozik. A harmadik tétele példátlan. Maga az idegbetegség, féktelenség, zabolátlanág, a dac, a reménytelenség, kétségbeesés, nekiveselkedés, a féktelen, őrült szabadság és a rögeszmés ismétlési kényszer zenéje, különösen ennyire erős előadásban: Joshua Bell szárnyal, s ott repül vele Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Nicolas Altstaedt és Fejérvári Zoltán. A szabadság és a rend – az emberi lét két alaphelyzete, két végpontja, két pólusa. Az örök vagy-vagy. Itt és most együtt, egymást kiegészítve, egymásból fakadóan tapasztaljuk meg a kettőt. Az előadóművészet alap paradoxona és csúcsa. A kamarazene egyik betetőzése. Fel sem teszem a kérdést: szereti ön a Fesztivál Akadémiát?