A Fesztivál Akadémia Budapestre eddig nem látott számú diák érkezett 25 országból, a világ legjobb egyetemeiről. 400 egyéni órát vettek 10 nap alatt a legnagyobb művésztanároktól. Beszámoló a fesztivál második feléről Szegő András élményeivel kiegészítve.
Múzeum nap – Július 18., kedd
A FAB második hetében Claudio Abbado kedvenc fuvolistájával indult s zárult az ún. múzeumi sétálós nap. A Nemzeti Múzeum kertjében az Auguszt Cukrászdában lévő nyitány után, ahol az alapító művészeti vezetők, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás játszottak az egybegyűlteknek, Jacques Zoon fuvolaművész, Kelemen Barnabás hegedű-, Adrien La Marca brácsa- és Iseut Chuat csellóművész adták elő Mozart egy rövid ékszerdoboz-szimfóniájával felérő D-dúr fuvolanégyesét a Nemzeti Múzeum csodálatos előadóterében. A kvartett előtt Kokas Dóra és Joó Szabolcs az ünnepelt amerikai zeneszerző, Caroline Shaw: Boris Kerner című duóját adták elő csellón és megfelelő hangmagasságú virágcserepeken, nagy valószínűséggel ismét egy magyarországi bemutatóként. Mielőtt a közönség tovább indult volna, két csoportban tárlatvezetésen vehettek részt csakúgy, mint valamennyi aznapi múzeumban.
A második megálló Liszt Ferenc otthonául s a Zeneakadémia bölcsőjeként szolgáló, ún. Régi Zeneakadémia épületében lévő Liszt Múzeum volt. Itt is amellett, hogy a közönség megismerhette Liszt Ferenc otthonát, Würtz Klára, Hagai Shaham és Christian Pierre La Marca előadásában az impresszionista zeneirodalom gyöngyszemét, Ravel Trióját hallhatta Liszt Ferenc egykori magán-koncerttermében.
A lelkes közönség, a múzeumi nap magja nem kellett sokat „vonuljon”, az egy sarokra lévő Terror Házában várta őket egy egyszerre felemelő s közben zeneileg s történelmileg is egy nyomasztó előadás. Dimitrij Sosztakovics egészen pontosan azon áldozatok emlékére írta 8. vonósnégyesét, akiknek a Terror Háza is emléket állít: a kommunizmus és a fasizmus ártatlan áldozatainak. A múzeum drámai belső udvarán, a teret monumentálisan uraló szovjet tank közvetlen közelében, a körfolyosón adták elő a FAB művészei a fenti kvartettet. Egész pontosan Boris Brovtsin és Kokas Katalin hegedűn, Adrien La Marca brácsán és Kokas Dóra csellón. A közönség minden emeletről a körfolyosó korlátjai mellől hallgathatta a drámai művet, ki a tárlatvezetés előtt, ki utána.
Innen sem kellett messze menjen a „tömeg”. Pár megállóra a 150 éve egyesült Budapest földalattijával elérkezhettek a Magyar Zene Házába, mely épület az elmúlt pár év alatt bekerült a világ zenei életének körforgásába. Az itt fellépő világhírű FAB művészeknek s diákoknak köszönhetően még szélesebb körben terjedhetett az új magyar zenei intézmény híre a szélrózsa minden irányában. A nemzetközi zenei élet egyik legünnepeltebb csellistája, az iráni szülők Németországban született gyermeke, Kian Soltani s Kokas Dóra játszotta Giovanni Sollima: Violoncelles, vibrez! című „kettősversenyét”, kikkel a FAB mesterkurzus diákjainak 6 csellistája játszott együtt a Magyar Zene Háza különleges hangulatú aulájában, egy forró nyári nap arany faleveleinek „árnyékában”.
Innen is csak egy ugrás volt a nap utolsó múzeuma, a Szépművészeti, ahol három gyönyörű csarnokban három csodaszép műsort hallhatott a közönség. Először a Reneszánsz csarnokban Várjon Dénes és Simon Izabella Bach-Kurtág kantáta átiratokat, majd Schumann Keleti képek című négykezes remekműveit játszották, ezt követően pedig Várjon Dénes oldalán Perényi Miklós Brahms e-moll szonátáját adta elő.
A Barokk csarnokban Jacques Zoon a saját maga által készített fafuvolán J. S. Bach a-moll partitáját adta elő s a Román csarnokban pedig a Szt. Efrém Férfikar drámai hatású középkori énekeket énekeltek.
A „sétálós nap” utolsó attrakciója előtt sem kellett nagy távot megtenni, a Szépműből csak egy ugrás a Széchenyi Fürdő, melynek a teljes belsőudvari medencéje a FAB rendelkezésére állt a közönség mellett a száznál is több diáknak s a művészeknek. Mindenkit vendégül láttak kis eszem-iszommal, a vízből s a vízpartról hallgatva pedig a Söndörgő Együttes balkáni, szerb talpalávalót játszott megadva az estnek s az egész különleges napnak egy felejthetetlen befejezést.
A fiatal tehetségek napja – Július 19., szerda
Ez a nap a Zeneakadémiával közösen rendezett, A fiatal tehetségek napja nevet kapta, mely végén a diákokból alakult zenekarok s a FAB művészei versenyműveket adtak elő. Erre az estre került továbbá a tavalyi nagy sikerű zenés színház megismétlése, az Ascher Tamás rendezésében színpadra állított Sztravinszkij: A Katona története is.
A Fesztivál Akadémián nem kizárólag a jelenleg is aktív világhírű szólisták tanítottak, mint Vilde Frang, Shai Wosner, Clara Jumi Kang, Frans Helmerson vagy Kian Soltani, hanem olyan pedagógus nagyságok is, mint Marton Éva, Dora Schwarzberg, Perényi Eszter vagy Pauk György. Fentiek s a további ötvennél is több FAB művész 110 hallgatója adott matiné koncerteket a Zeneakadémia X-es és Kupola termeiben, szóló és kamara formációkban délelőtt 11-től óránként.
A FAB-al egy időben zajló s közösen szervezett 23-ik Országos Vonószenei és Zongora mesterkurzus 150 diákja, akik 600 egyéni órát kaptak egy hét alatt a Bartók Konzervatóriumban, 12 tanártól s 2 korrepetitortól, a Zeneakadémia Nagytermében tarthatták záróhangversenyüket a Fiatal tehetségek napjának délutánján. Megható volt látni azt a sok csillogó szemű alap s középfokú zeneiskolást (és büszke szüleiket, szurkoló tanáraikat), akik életükben először léptek a Zeneakadémia Nagytermének színpadára.
Legalább ennyire megható volt nem csak a legjobb zeneiskolásokat látni a délutáni gálahangversenyen, hanem az esti Katona története előtt a fesztivál művészeti vezetői, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás színpadra hívták a zeneiskolai tábor szervezőit és mind a 150 diákot. Együtt annyi zenét tanuló gyerek a Zeneakadémia színpadán egy hét intenzív mesterkurzus után.
S a felemelő percek után máris kezdődött Sztravinszkij A Katona története. Parádés szereposztás mind a színészek, mind a zenészek terén. Mesélő: Molnár Piroska, katona: ifj. Vidnyánszky Attila, ördög: Bezerédi Zoltán, királylány: Kelemen Hanna. Zenészek: Kokas Katalin-hegedű, Fejérvári Zsolt-bőgő, Reto Bieri-klarinét, Benkócs Tamás-fagott, Boldoczki Gábor-trombita, Sztán Attila-harsona, Joó Szabolcs-ütőhangszerek. A pantomimmel felérő koreográfia: Góbi Rita, jelmeztervező: Szakács Györgyi, díszlet: Devich Botond. A színészeket-zenészeket egyaránt Kelemen Barnabás tarotta egyben vezényletével, az előadást Ascher Tamás rendezte.
„Valami olyasféle volt ez a Fesztivál Akadémián, mint mondjuk atlétikai versenyen a 100 méteres, vagy bokszban a nehézsúlyú döntő” – fogalmazott Szegő András a Sztavinszkij-előadás kapcsán. „A többi esemény is érdekes, izgalmas, meg minden, de kimondva-kimondatlanul, de igazán mindenki ezt várja, erre kíváncsi, ezt szeretné már látni-hallani, tudja, hogy ez lesz az attrakció. Sztravinszkij Katona története című műve, aminek műfaját talán revüként lehetne megközelíteni: színdarabnak, táncnak, és zenének – ne feledjük, a száz évvel ezelőtti Párizsban, a revü aranykorában íródott! – valami csodálatos elegye.
A kor akkori nívójára jellemző, hogy a bemutatót a kor átlag-nívójú artistái adták elő, míg ma a legnagyobbaknak és erőt megfeszítő vállalkozása, ami vagy sikerül, vagy nem. Hát ez a főiskolán maximálisan sikerült. Sikerült, mert felragyogott a titok nyitja. Az egész életében, műveiben hárító, titkolózó Sztravinszkij ebben a remekműben talán először és utoljára megnyílt, kitárulkozott. A helyét, dolgát, önmagát keresgélő, és ebben a fájó bukást is vállaló csetlő-botló katona nem más, mint ő maga. Legszemélyesebb bizonytalanságaival, fájdalmaival, útkereséseivel, társtalanságaival, hogy a mesés siker, ami kísérte pályáján, nem adta vissza azokat a fájdalmakat, amit végig kellett élnie: hazája elvesztését, közeli rokonai végzet-szerű halálát, a Chanellel való szerelem csődbejutását.
Megkötötte alkuját az ördöggel, és igazából ez megfosztotta szabadságától, időről időre a pénz rabságába késztette, maradt számára a pompázatos, fejedelmi, keserves magány. Tökéletes hamisítvány visz a tökéletes igazsághoz. Az egyáltalán elfogadható előadáshoz is tökéletes megvalósítás szükséges. Nem lehet viszonylagos erőssége, mert a legkisebb lazulás és csődbe viszi az egészet. Ez volt az est csodája, hogy a legjobbját tudta adni mindenki. Molnár Piroska hangja érzékibb hatást gyakorol, mint bármely mesterhegedű, érzékeny, pajkos, méltó súlyt ad a történetnek.
Vidnyánszky Attila az előadás szíve-lelke, elementáris lendülettel, bravúrok sorozatával viszi a cselekmény, és ad ezerkilós súlyt a groteszk-tragikus történetnek. Egy ezerméternyire kifeszített drótkötélen hányja a szaltókat, nem is tudomást véve, hogy halálosan veszélyes, amit csinál. A zenekar, hangszereik klasszisai, valósággal lubickol, szinte kéjeleg a nyaktörő nehézségekben, bravúrokban, tartják az egyensúlyt a dévaj játékosság, és a szívfacsaró tétovaság között. A tanulság nagyon egyszerű: Sztravinszkij talán nem mindannyian tudunk lenni, de a katonák mi valamennyien vagyunk” – foglalta össze élményeit Szegő András.
A koncert második felében színpadra lépett a FAB mesterkurzus diákjaiból alakult két zenekar. Elsőként Ludmány Emil átiratában s Hagai Shaham, a néhai Fehér Ilona növendékének szólójával Beethoven F-dúr Románcát adták elő, majd egy másik zenekari felállásban szintén a FAB diákjaival Shai Wosner játszotta Mozart K.488 jegyzékszámú A-dúr zongoraversenyét a diákok egyenrangúan magas színvonalú együttműködésével. Felejthetetlen élmény lehetett a diákoknak.
Könyvtár nap – Július 20., csütörtök
Újabb sétálós nap, ezesetben Budapest ékszerdoboz könyvtárait járta be a közönség. Ahol az év többi napján a csend, a magunkba fordulás, a belső hang s az olvasás honol, ott most a gyönyörű kamarazenéknek adott teret a Fesztivál Akadémia Budapest s leginkább a mesterkurzusokon tanuló diáksereg. A hallgatók olyan neves intézményekből érkeztek, mint pl. a Julliard School, a Curtis Institute, a Colburn School Amerikából, a londoni Menuhin School, a berlini Hans Eisler, a Bécsi Zeneakadémia, a Salzburgi Mozarteum, továbbá Ausztália, Japán, Kína, Taiwan, Dél-Korea s európa számos további rangos zenei egyetemei.
Olyan neves és gyönyörű könyvtárakba költözött aznapra a zene, mint az Országos Idegennyelvű Könyvtár és Zenei Gyűjtemény, az ELTE Egyetemi Könyvtára és Levéltára vagy a Zeneakadémia Könyvtára.
A zeneakadémiai könyvtárban az előző este ördöge, Bezerédi Zoltán színművész mondott verseket s olvasott fel többek közt Vörösmarty, Háy János, Petri György s Marin Sorescu műveket.
A változatosság gyönyörködtet /Varietas delectat – Július 21., péntek
A Zeneakadémián közben folyamatosak a napközbeni matinékoncertek, ahol a diákok sokasága ad hoc kamara-formációkban, rögtönzött együtteseket alkotva ingyenes koncerteket adnak, mint például Mozart D-dúr fuvolanégyesét, Mendelssohn Oktettjét, Dvorak A-dúr zongoraötösét, Sosztakovics 2., iletve Rachmaninov zongorás trióját. Valamint az egyéni órákon tanult szóló darabokat olyan korrepetitorokkal, mint Dani Imre, Hotzi Panni, Foskolos Bernadett, Fehér Ernő, Fellegi Melinda, Emődy Nóra vagy Gyökér Gabriella.
Este a Zeneakadémián újra három felvonásban élvezhettük a kamarazenét, mely egyenesen három évszázadba repített minket. A hangverseny John Cage Living Room Music-jével kezdődött, berendezve a Nagyterem színpadán egy hangulatos nappalit. Mester Dávid rendezte, irányította a darabot, aki maga is aktívan működik a Vígszínházban zeneszerzőként, zenei konzulensként. A darabban továbbá Kokas Dóra, Fenyő László és Joó Szabolcs működött közre hétköznapi használati tárgyakat használva hangszerekként. A koncert Arensky két-csellós kvartettjével folytatódott, amit a szerző Csajkovszkij halálára írt s melyet Jonian Ilias Kadesha, Bársony Péter valamint a mester és tanítvány: Leonid Gorokhov és Vashti Mimosa Hunter adott elő.
Mielőtt közel két évszázadott ugrottunk volna vissza az időben, az idén 100 éve született Ligeti György előtt tisztelgett a fesztivál a mester ide illő Szimfonikus Költeményével 100 metronómra. A fesztivál alatt műsorközlőként is működő egyik művészeti vezető, Kelemen Barnabás elmesélte a közönségnek, hogy a 100 metronom zaja jelképesen a születésünk utáni zűrzavart jelképezi, amíg a végére csak egy metronóm kattogása marad, miként végül mindnyájan egyedül maradunk. Ennek metamorfózisát hivatott jelképezni a mű.
Drámai váltásként Jonathan Cohen s a FAB művészei két ikonikus barokk zenei költeményt adtak elő. Elsőként J. M. Leclair Deuxieme Recreation-ját (Második Szórakoztatás) melyben Kelemen Barnabás és Vilde Frang hegedült, Christian Pierre La Marca, Fejérvári Zsolt és Davidovics Igor játszották a continuo szólamot. Majd a nagyszerű barokk specialista, Jonathan Cohen-t további nagyszerű szólisták vették körül s adták elő J. S. Bach 209-es kantátáját a fiatal angol szoprán, Rowan Pierce és Győri Noémi fuvola szólóival. A 18-ik századelő templomi hangulatát továbbá oly jelentős művészek biztosították, mint Jonian Ilias Kadesha, Frederic Pouliot (FAB mesterkurzus hallgató), Maxim Rysanov, Fenyő László, Fejérvári Zsolt és Davidovics Igor.
A hangverseny végén a harmadik felvonásban Brahms c-moll Scherzo-ját játszotta Király-Lugosi Vera és Bonnyai Apolka, majd a koncertet Dvorak egyik kiemelkedő kamaraműve, a G-dúr ‘nagybőgő’ kvintett zárta, melyben Fejérvári Zsolt nagybőgőművész mellett Vilde Frang és Kokas Katalin hegedült, Maxim Rysanov brácsán és Kokas Dóra csellón közreműködött.
„A hangszerelés kicsit szokatlan. Nem hegedűt, kürtöt meg ilyefélét használ benne az elmúlt század egyik fenegyereke, John Cage Living Room című alkotásához, hanem újított a klasszikus előadói repertoáron, hanem olyanokat, amelyek zenei alkotásban elkerülték Bach vagy Brahms figyelmét, vagy nekik még nem állt rendelkezésre” – írja a koncertről Szegő András. „Például állólámpa, villa, hamburgeres doboz, csavarhúzó, konzervnyító, kalapács, és tucatnyi eszköz, amelyet a Jóisten nyilvánvalóan azért teremtett a 8. napon, hogy nemeslelkű zenészek muzsikáljanak vele.
Azon sem csodálkoztam volna, ha a csúcspontokon még megszólaltatják a Wembley stadiont, vagy a Capitoliumot is, csak a méretek nyakatekerté tették volna elhelyezésüket a színpadon – úgy látszik az abszolút zseniális Liszt Ferenc sem sejtett mindent a jövőről??? – Meg kell valljam ezek nem ottléte kevésbé okozott hiányt, a művet előadó 5 briliáns muzsikus virtuozitása betöltötte a teret, és a lelkeket.
Csupa játék volt, móka, rögtönzés, ezerszínűség, vidámság, a ritmusok tékozló variációja. Igazából nem tudjuk, hogy mi ez, annak viszont eredeti, és zseniális. Felszabadító élménnyel gazdagít. Fél évszázaddal korábbi a legalábbis nálunk alig ismert orosz zeneszerző Csajkovszkij emlékére komponált vonosnégyese. Fél órányi folyamatos őszinte, és szívből fakadó megrendülés a nagy előd emlékének. Pontosabban szellemének. Nem emlék, hanem fájdalom. A fájdalom megannyi árnyalata. Az elfojtott zokogástól a heves pereskedésig, a beletörődéstől a magára maradottságig, a csendes gyásztól a bögő fájdalomig. Olyan végtelenül finomak az árnyalatok, hogy azt inkább lehelni lehet, és nem húzni, és ezek a nagyszerű előadók megteremtették ennek valóságon túli illuzióját.
Megrendítő volt a magyar zene egyik hősének – illetve akként kéne rá tekinteni – haláláról történt megrendítő ceremónia. A végén hangzott fel Dvorák ötöse. Amikor utoljára voltam abban a végzetes évben Kocsis Zoltánnál, meglepett, hogy az asztala teli van Dvorák-partitúrával. Kérdeztem is, hogy miért is? Ő azt mondta, hogy ha jobban ismerném, akkor nem csodálkoznék, mert ez az egyik legcsodálatosabb zene. Majd minden zenéjében rögeszmésen tér vissza nála a halál kérdése. És ahogyan játszotta Kokas Katalin frenetikus lendületű, átszellemültségű irányításával a vonósötöst, rendre ez az érzés idéződött fel bennem. Folytonos belső küzdelmünk a kérdések kérdéseivel. Hol kimondva, hogy bújtatottan, hol kackiásan, hol elfogadva, hol küzdve vele, hol játékos formában. Zolika, mint szinte minden másban, ebben is igazad volt!” – zárja gondolatait Szegő.
Bartók-nap – Július 22., szombat
A második hétvége szombatján Bartók Béla állt a középpontban. Az Bartók-gála napján már délelőtt hallhattuk Farkas Zoltán zenetörténész előadását vetítésekkel az esti művek tükrében.
A Solti teremben a FAB művészei Bartók kamarazenéiből adtak ízelítőt egy matiné koncerten. Elsőként a román hegedűművésznő, Mihaela Martin játszotta az Első Rapszódiát, amiről a koncert elején konferáló Kelemen Barnabás is elmondta, hogy telis tele van román népzenei témákkal, mely zenei motívumok adott esetben magyar vagy akár még szlovák szövegekkel is rendelkezhetnek. Hídat képezhet akár ez az egy gondolat is a mai embertársaink közt. Kokas Katalin s Reto Bieri a Kontrasztokat adta elő, majd Jonian Ilias Kadesha a Román Táncokkal fejezte be a koncertet, melyen végig José Gallardo zongorázott.
Később délután Buda László pszichiáter/pszichoterapeuta előadását majd beszélgetését hallhatta a közönség a Solti teremben, ahová a Fesztivál Akadémia Budapesttel közösen kiadott könyv, a ‘Cigánytemetés’ szerzője, Pomázi Adél csatlakozott.
Este egy impozáns, emberfeletti teljesítménnyel találkozott a nagyérdemű, már csak a Pannon Filharmonikusok által nyújtottak miatt is. A hangverseny végével mindenkiben átértékelődhetett a kép Bartók Béláról. Amint azt Kelemen Barnabás is közölte a publikummal, a koncert első és utolsó művét is Bartók szerelmei inspirálták.
Elsőként a fiatalkori hegedűversenyt hallhattuk Vilde Frang szólójával s Kelemen Barnabás vezényletével, majd a FAB diákjaiból s művészeinek csatlakozásával alakult vonószenekar a Divertimentót játszotta a világhírű bécsi születésű Andreas Ottensamer vezényletével. A koncertmester Jonian Ilias Kadesha, a szekund szólamvezető Veronique de Raedemaeker volt, a brácsa szólamvezető Bársony Péter volt, a csellószólamot Fenyő László vezette, a bőgőt Fejérvári Zsolt.
A szünet után a Székely Zoltánnak írt 2. hegedűverseny következett, mely Kocsis Zoltán szerint Bartók legnagyobb, legkomplexebb s legbonyolultabb versenyműve. Kelemen Barnabás játszotta a hegedűszólót s ismét az anyai ágon magyar származású klarinétművész, Andreas Ottensamer vezényelt, aki a valaha volt legfiatalabb szóló klarinétosa a Berlini Filharmonikusoknak.
A második szünet után Bartók Amerikában komponált két utolsó ill. utolsó s befejezetlen műve csendült fel, a Brácsaverseny és a 3. Zongoraverseny. A két darabban szólista s karmester váltotta egymást, amint mindketten hangszerük világhírű mesterei s jegyzett karmesterek is egyben: Maxim Rysanov brácsaművész és Sunwook Kim zongoraművész.
A Pannon Filharmonikusok nem mindennapi teljesítménnyel egyenrangú partnerként működött közre a versenyművekben.
„Volt a magyar valóságnak egy azóta sem érthető, felfogható, tudható, magyarázható szelete, talán közel egy évszázada, amikor annyi szuperzseni gyűlt itt össze, mint talán összesen sem a világban” – idézi fel Szegő András. „Tudós lángelmék mellett a művészek között is Babits, Kosztolányi, Karinthy, Móricz, Krúdy, Juhász, és még tucatnyi égből idepottyant csodalény. Ami hasonlóan döbbenetes, hogy ezek a próféta lelkű géniuszok, akik mindenre rezdültek, az a tény, hogy milyen megalázó életet éltek felmenőik, és, hogy ők is milyen emberi módhoz méltatlan korban, világban éltek az elkerülte a figyelmüket.
Mindössze két űrlény volt közöttük, aki mindent látott, tudott, máig is érvényesen írt meg. Az egyikük József Attila volt, a másikük pedig Bartók. Érdekes, hogy ez a két csodaember életük során összesen kétszer találkozott néhány másodpercnyire – miközben egymástól néhány méterre élték életük javarészét, Bartok a Főiskolán, József pedig a szomszédos Japán kávéházban, addig egy orvosi váróteremben futottak össze, és egyszer a költő egy tanulmányának kéziratát vitte ki Rákosszentmihályra…
Az viszont aligha véletlen, hogy egyiküket egy induló vonat kerekei alá kergette a kétségbeesés, másikukat pedig a világ tulsó végéig üldözte a mind elviselhetlenebb rendszer. Persze attól, mert ezek a művek távol hazájától keletkeztek szinte egyébről sem szóltak, mint mindazokról a szörnyűségekről, mint ami következett itt, és következik mind a mai napig. Hangról hangra, szóról szóra, ritmusról ritmusra éljük mindazt, amit Bartók lángelméjével tudott, látott, megjövendölt, figyelmeztetett – sajnos mindhiába. Bizonyára nem véletlen, hogy a Fesztivál legfrenetikusabb sikerét ez a Bartók-nap hozta. A közönség, amelyik eddig is az előadókkal egyenrangú hőse volt az elmúlt napoknak.
Általában megszoktam, hogy ilyen pazar fesztiválra vagy inkább zenét hallgatni jön össze a publikum, vagy inkább ünnepelni. Itt viszont egyszerre volt jelen a kettő, és ez a muzsikusoknak is folytonos inspirációt adott, lehetett érezni, hogy ezek az egyébként csodás zenészek milyen inspiratív módon, tudásuk, energiájuk maximumával, illetve azon felül játszanak, legyen a sztár szólista, vagy néhány hangot megszólaltató zenekari tag, netán kottalapozó. Ebből állt össze valami különleges, varázsos atmoszféra.
A legfrenetikusabb hatást Bartók II. hegedűversenye tette. Bartók úgy is különleges művész, hogy nem elég jól, felkészülten, ihletetten játszani, hanem arra külön születni kell. Hiába perfekt hegedűs valaki, és neki „nem fekszik” az jól-rosszul elgyötrődik vele, aki viszont valami speciális érzékkel rendelkezik, az a legnyaktörőbb részeket is perfektül megoldja. Kelemen Barna ezen kevesek közé tartozik. Sok évvel ezelőtt Kocsis Zoltán szinte ujjongva mesélt erről a hegedűssrácról, aki úgy zongorázott Bartók műveket, hogy neki is tátva maradt a szája. Akik ismerték az ő vitriolos véleményeit, azok tudják, hogy nála mit jelentett egy ilyen elismerés.
Nos, Kelemen azóta rengeteget érett, és nem is tudom, hogy jelenleg létezik-e még a világon valaki, aki hasonló hitelességgel tolmácsolná Bartók ezen villanását, amelyben ennyi érzelemmel, szentimentalizmussal, keserűséggel, fájdalommal, megrendültséggel, és kétségbe eséssel figyelmeztetné valóban imádott hazáját, hogy hova, és még azontúl is hova – mai napig hova – vezet az általa gyűlölt Horthy-rendszer? Kelemen ennek a gigászi panorámának minden árnyalatát húsbavágó őszinteséggel, és szépséggel tárta elénk, szinte versengve Menuhin klasszikus felvételével. Hasonló átható élmény jelentett Rysanov elemi erejű brácsajátéka, és világszínvonalú pécsi zenekar teljesítménye, ami messze túlszárnyalta a kiséret kategóriáján, a Divertimento előadásuk hallatán kétségünk sem marad, hogy mű a legeslegnagyobbak közé tartozik. Bartók nem csak elindult, hanem meg is érkezett hazájába” – szögezte le Szegő András.
Viva la Gitane – Július 23., vasárnap
Elérkeztünk a 10 napos zene ‘Miniverzumának’ befejező napjához, mely tovább folytatódott a diákok matinékoncertjeivel, a tanárok az utolsó napra halasztott intenzív, végig nyilvános tanításaival, de találkozhattunk ősi hagyományőrző kártyavetéssel is.
A délutáni első matinén a mottó jegyében csupa cigányzene által inspirált mű szólalt meg. Elsőként Kokas Katalin és Kelemen Barnabás játszott válogatást Bartók kéthegedűs duóiból, melyek közül kiérződött a cigányzene hatása, nem csak az ‘Oláh tánc’-ból. A cigányprímás Pertis Pali unokája ezután Sarasate Cigánydalok c. művét adta elő José Gallardo-val.
Kelemen Barnabást a vonósnégyesük másik hegedűse, Jonian Ilias Kadesha követte Georges Enescu ‘Gyermekkori benyomások’ c. művének szóló hegedűre írt ‘Ménétrier’ tételével, mely a szerző egy gyerekkori falusi élményének lenyomata, egy román cigány hegedűs improvízációjának kísértetiesen pontos lejegyzése. Végül Ravel ‘Tzigane’ című kompozícióját Kállay Ernő s Würtz Klára előadásában hallhattuk.
A délután folyamán a nemrég 80. születésnapját ünneplő Marton Éva egész hetes mesterkurzusának gálahangversenye következett a Solti teremben. A műhelymunkában a művésznő életre-szóló foglalkozása mellett Almási-Tóth András színházi rendező, dramaturg s a korrepetitor Gyökér Gabriella vették ki a fontos részüket.
S elérkeztünk a nap s a nyári fesztivál záró gálakoncertjéhez, ahol egy egészen pazar válogatásban rálátásunk lehetett a cigány kultúra mélységeire s magasságaira, az ősi, a falusi, a magyar éttermi, jazz-, világ- és klasszikus koncerttermi cigányzenei világokra s ezek egymásra hatásaira is!
A koncert első felében Brahms g-moll zongoranégyesét hallhattuk Mihaela Martin, Maxim Rysanov, Christian Pierre La Marca és José Gallardo előadásában, mely mű végén hallható a Brahms által megnevezett híres ‘alla Zingarese’ zárótétel.
Az első szünet után Pertis Pali cigányprímás fia, a zeneszerző Pertis Jenő Két rapszódia című duóját a szerző fia Pertis Szabolcs játszotta népi furulyán és Kokas Katalin brácsán. Ezt követte Szilágyi Szilvia, aki Bizet Carmen-jéből a Habanera áriát adta elő José Gallardoval, aki az opera témáira Franz Waxman által írott fantáziát játszotta Hosszú-Legocki Géza hegedűművésszel.
A spanyol kapcsolat után Szalóki Ági énekelt Balogh Gusztávval székely s magyar cigány balladákat, Bari Károly által gyűjtött ősi hallgatókat. Roby Lakatos következett zenekarával, aki a magyar cigányzenét a jazzel ötvözve szinte új stílust teremtett s ezzel a nemzetközi jazz/világzene élvonalába került.
Sárközi Lajos a fiatal cigányprímás generáció koronázatlan királya. Ők viszik tovább ‘egyenes ágon’ a Liszt s Brahms korában hallott éttermi cigányzenét. Hozzá csatlakozott a magyar cigányzenészek történetében elsőként a Parno Graszt népi cigány együttes, akiknek köszönhetően a Zeneakadémián a legmagasabb szinten talán elsőként hallhattuk ezt a műfajt. A koncert középső részét a Söndörgő balkánzenei együttes a FAB-ra komponált hihetetlenül izgalmas és bonyolult új művével, a ‘Lírák’-kal zárta, akikhez olyan művészek csatlakoztak, mint Jonian Ilias Kadesha, Vilde Frang, Kelemen Barnabás, Kokas Dóra és Fenyő László.
A koncert s a fesztivál felemelő s egyben elvarázsoló zárószáma Brahms egyik utolsó műve, a h-moll klarinétötös volt. Az erősen cigányzenei, már-már cimbalom motívumokkal tűzdelt lassútételben Brahms nem titkolta a magyar cigányzene iránt érzett vonzódását. A kvintettben fellépett a csellista legenda Frans Helmerson, Reto Bieri klarinéton, Kokas Katalin brácsán s a két hegedű szólamot Kelemen Barnabás és Vilde Frang játszotta.
