Blogunkban már esett szó a filmekben, sorozatokban felbukkanó műalkotásokról, vannak azonban olyan filmek, amelyeken szó szerint megmozdulnak a festmények. Erre több megoldás is létezik. Mutatunk néhány példát.
Loving Vincent
A Loving Vincent több szempontból is egyedülálló vállalkozás volt. Van Gogh életét – és halálának rejtélyét nemcsak hogy a művész festményeinek stílusában, hanem valódi olajfestményeken mutatja be. Egy olyan korban, amikor az animáció szinte teljes mértékben a számítógépes megoldásokra támaszkodik forradalminak hat, hogy az alkotók 66,950 olajfestmény segítségével keltik életre a történetet.
Az olajfestmények elkészítése önmagában is heroikus feladat volt. A képeket, melyek között látható Van Gogh 94 ismert képe is, a világ számos pontjáról érkező, 125 főből álló festőcsapat készítette 6 éven át. Ezeket a „filmkockákat” a marketingkampány keretében meg is nyerhették vagy vásárolhatták a nézők 2500 euróért.
A Loving Vincent eredetileg rövidfilmnek készült, az ötlet azonban hamarosan játékfilm hosszúságúra dagadt. Az alkotók, az angol Hugh Welchman és felesége, a lengyel Dorota Kobiela, szándéka szerint nemcsak Vincent életét és alkotásait akarták megjeleníteni, hanem a festő munkáiból inspirálódva maguk is egy önálló művészeti produktumot igyekeztek létrehozni. A rendhagyó animációt a világ első festményfilmjeként hirdették, bár az 1984-es magyar Daliás idők szintén festményekből építkező film.
A film sztorija Van Gogh halála után egy évvel kezdődik, amikor a festő barátja és postása, Roulin megkéri fiát, Armandot, hogy találja meg Van Gogh testvérét, Theo-t, és kézbesítse neki a festő utolsó levelét. Armand nem szíveli Van Gogh-ot, de elvállalja a feladatot és megkezdődik a nyomozás Theo után. A fiú bejárja a festő életének utolsó helyszíneit, beszélget a helyiekkel. A nyomozás átalakul: kiderül, hogy Theo halott, a fókusz átkerül arra, ki is volt Van Gogh, és mi áll tragikus sorsa hátterében. A festő alakját a hozzá közel állók gyakran ellentétes véleménye alapján próbáljuk megrajzolni, azonban nem idealizálja.
A filmet olyan nagyszerű színészekkel forgatták le mint, Jerome Flynn vagy éppen Saoirse Ronan. Alakjuk beleolvad Van Gogh jellegzetes ecsetvonásaiba ezzel egy egészen szürreális, a valóság, a képzelet, a film és a festészet határán létező közeget hoznak létre.
Peter Greenaway: Éjjeli őrjárat
Peter Greenaway filmjei nem véletlenül festményszerűek, a rendező eredetileg festőnek készült, az egyik vásznat felcserélte a másikért. Már A rajzoló szerződése című filmjében is egészen különleges szerepet szán a művésznek. A barokk kor csodás külsőségei között játszódó történetben egy nemesasszony megbízza a címbeli rajzolót, hogy örökítse meg birtokát a férjének szánt ajándékként. A 12 rajz azonban túl pontosnak bizonyul, olyan dolgok is rákerülnek, amiknek nem kellett volna – a szerződés különleges záradékáról már nem is beszélve. Az alkotások részletei akár egy gyilkosságot is leleplezhetnek?
Ugyanezen a gondolatmeneten haladva forgatta le Greenaway a 2007-es Éjjeli őrjáratot. Rembrandt leghíresebb festménye a mai napig számos érdekességgel szolgál – kezdve onnan, hogy nem is éjjeli jelenet és nem is őrjárat közben ábrázolja a milíciát. A rendező értelmezésében az alakok szokatlan elhelyezése, a kellékek és szimbólumok használata valójában egy összeesküvésre utal. A filmben a Martin Freeman alakította Rembrandt egy elleplezett gyilkosságról próbálja lerántani a leplet.
A Prospero könyvei jelenetei is olyan érzést keltenek, mintha festményekbe sétálna be a néző, ennél a műnél pedig éppen ez a kimondott cél. A németalföldi mester alkotásának fogadtatása valóban vegyes volt, hiszen a reprezentációs célokat szolgáló mű minden szereplője ugyanannyit fizetett, hogy rákerüljön a festményre. A végeredmény pedig a többségük szempontjából siralmas volt, elsuvasztották a háttérbe holmi mellékalakként. A milícia gondjai mellett a művész magánéletébe is bepillanthatunk, amelyről azt sejteti az alkotás, hogy épp emiatt a malőr miatt került lejtmenetbe.
Rófusz Ferenc: Az utolsó vacsora
A légy Oscar-díjas magyar alkotója már 1978-ban előállt azzal a tervvel, hogy aminációs filmként dolgozza fel Az utolsó vacsora című Leonardo da Vinci művet. Ekkor azonban politikai okokból nem engedélyezték neki a forgatást. Ezt pedig visszatekintve nem is bánja: „Ha akkor készítem el, egy igen gyenge alkotás született volna. Az eltelt negyven év a hihetetlenül kiszélesedő technikai lehetőségeken túl mint alkotót is érettebbé tett, és azt gondolom, ez meglátszik a végeredményen.” – nyilatkozta Rófusz Ferenc.
„Leonardo olyan alapanyagokat használt, amelyek nem könnyítik meg a restaurátorok munkáját, még az emberi bőr kipárolgásától is óvni kell. Ezért van, hogy többlépcsős zsilipen át engedik be a látogatókat, akik csak 15 percet tölthetnek el a kép előtt. De a freskó túlélt egy bombázást is 1943-ban, az épület telitalálatot kapott, csak a freskó fala maradt épen.”
A 11 perces filmen az eredeti tervekhez képest semmit nem változtattak, „minden kockája ugyanaz, mint amit 40 évvel ezelőtt storyboardként beadtam”. Az eredeti koncepciót 21. századi technológiákkal kivitelezték: 3D animációval készült, a 8 ezer rajzot digitálisan készítették és színezték. A film egyik célja, hogy Leonardo da Vinci freskójának kritikus állapotára hívja fel a figyelmet.
„Ami viszont még ennél is komolyabb veszély, az az érdektelenség, amit a látogatóktól tapasztaltam. Mikor először láttam a képet, szerencsém volt: egy olyan csoporttal kerültünk be, akiket elnémított a mű hatása. Másodjára nem így történt: a zsivaj, az érdektelenség, a nevetgélés, amit akkor át kellett élnem, nekem egyszerűen nem fér össze azzal, amit ez a kép közvetít” – vázolta Rófusz egy interjúban el a film elkészítése mögötti gondolatokat.
