A zene elsősorban az érzelmeinkre ható műfaj, bár például Wagner folyamatosan és hosszasan igénybe veszi racionalitásunkat, az érzések mellett ajánlatos a gondolkodás is. Patricia Kopatschinskaja, aki február 11-12-én és 14-én a Budapesti Fesztiválzenekarral ad Stravinsky-koncerteket a Müpában, mindent ösztönösen tesz a színpadon, bohém, szétszórt és nem egyszer provokatív, megjelenése, gesztusrendszere sosem előre megtervezett. Talán épp ezért tud érvényes lenni.
Szigorú közeg a komolyzenei szakma. Mostanában egyre többször használják a „klasszikus zene” kifejezést, csak azért, hogy ne szerepeljen benne a „komoly” szó. Nehogy a szó csengése elriasszon bárkit, aki csak most készül élete első ilyen koncertjére.
Patricia Kopatschinskaja sem komoly, hanem mint jelenség, vidám. Kényelmi célból ezért gyakran jelenik meg mezítláb a színpadon. Az a véleménye, hogy a zenét nem csak befogadni, de előadni is jobb kényelmesen, mindenféle zavaró tényezők nélkül. A divatos női cipő pedig kaphat minden pozitív jelzőt, de abban a listában a „kényelmes” nincs benne. A női cipő (elnézést amúgy a női olvasóktól) természetellenes, és ha járni nehéz benne, zenélni sem lehet könnyebb.
Nekünk, a közönségnek is jobb, ha nem feszengünk a székben, pedig ezt gyakran megtesszük, és el is várják egyes előadók a magaszt jegyében. Talán, ha a moldovai születésű hegedűművészt látjuk-hallgatjuk, mi is könnyedebben viselkedhetünk, bár a katarzis pillanataiban azért valamennyire illik mégis a jó modornál maradni.
Kopatschinskaja nem szereti a kliséket semmiben. Szíve szerint nem is ragaszkodna ahhoz, hogy a zeneművek hangversenytermekben szólaljanak meg, szerinte egy jó akusztikájú fürdőszoba is kiváló környezet lehet. Ahogy mondja: „A program és a helyszín megfelelő kombinációja feldobhatja és értelmet adhat a zenének. Ez lehet egy régi templom, egy pusztuló gyár vagy a bécsi Musikverein.„. Vagy épp egy konyha.
Épp ilyen határozott véleménye van a közönségéről. Nem ígér semmit, nyitott, a konvencióknak ellenálló hallgatóságról álmodik, mint egy expedícióra induló társaság, akik nemcsak a sikerre, hanem a váratlan eseményekre, a veszélyre és a kudarcra is felkészültek. Mondhatnánk, hogy hallottuk már ezt a megközelítést, de valahogy a gyakorlatban mintha senki nem merné megcsinálni. Beszélni, álmodozni könnyebb, mint megvalósítani, így legalább nem szerzünk magunknak ellenséget, szépen meg lehet oldani mindent, ahogy a hagyományok előírják, csak épp az izgalmi állapot hiányzik.
Az sem mindegy, hogy kivel játszik együtt a művész. Ez olyan, mint a szerelem, ritkán működik. „De ha az ember talál néhány varázslatos szalmaszálat a szénakazalban, akkor mesebeli és utánozhatatlan pillanattá válik. És egy jó párkapcsolatban az összegezés eredménye nagyobb lesz, mint a részek.„
Patricia gyakran ad egy mondatos válaszokat interjúban. Meg is teheti, és ennek ezen túlmutató értelmezése is lehet. Egy békebeli interjú jut eszembe, amit a BBC készített a Sex Pistols-szal a 70-es évek végén, ahol Johnny Rottenék felváltva egy-egy rövid szavas, odavetett fél mondatos bekiabálásokkal hozták zavarba az eleinte még profinak tűnő riportert. Ez nagy szenzációnak számított, emlegetik ma is. Ha átültetjük mindezt a komoly, hmmmm… a klasszikus zenei közegbe, a hatás még meghökkentőbb lehet.
De talán éppen ez hiányzik még mindig ebből a műfajból. Én is elküldtem Kopatchinskajának a kérdéseimet és egymondatos válaszokat kaptam. Ezekhez hozzágondoltam, amit mondtam volna neki, ha találkozunk személyesen. De remélem, ebben az írásban az is benne van.
