„Az ember árnyékként repül, és úgyis mind meghalunk” – énekli Rolando Villazón többedmagával, a L’Arpeggiata együttes és Christina Pluhar közreműködésével, kétszer is, az előadás elején és ráadásként a végén. Ez nem szomorú, inkább azt sugallja, ha már meghalunk, éljünk, amíg lehet, használjunk ki minden pillanatot. A reneszánsz-barokk művekből összeállított március 4-i este során pedig megkapjuk azt, amiért nagyjából érdemes élni.
A közönség egy pisszenés nélkül, mély csendben ülte végig a több mint másfél órás, szünet nélküli előadást, még a minden koncertet megkeserítő köhögő ördög is szabadságolta magát. És még elmondani is elképesztő, hogy a végén a közönség úgy ordított és csápolt, mint egy rockkoncerten, pedig azért ez mégis finnyás és elit barokk, ugye. Vagy ilyen színvonalú előadásnál ez mindegy, ami tökéletes, azt ünnepelni kell?
A Párviadal címet viselő est hiányérzet nélkül a zene és a költészet segítségével állította színpadra az emberiséget legjobban izgató alapproblémákat, mint a szerelem, az élet és a halál, az érzelmek és az érzékek körforgása.
Monterverdi és kortársai műveiből rakta össze Christina Pluhar a programot, mintegy új operát alkotva, az egyes részletek tematikusan kapcsolódnak össze új dramaturgiai egységet képezve. A legtöbb részlet Monteverdi Orfeójából szerepelt, és ezt egészítették ki Rossi, Cavalli, Sartorio alkotásai.
A zene mellett két táncos is helyet kapott a színpadon, illusztrálták, kiegészítették a hallottakat, legalábbis ez lett volna az eredeti elképzelés. Sajnos, engem erősen zavart a tánc, olyan lenyűgöző volt az előadás többi része, hogy elnélkülöztem volna őket, annak ellenére, hogy szemmel láthatóan ők is profik voltak. A színpadi dinamikát ugyan megteremtették, de inkább az volt az érzésem, hogy elveszik és megosztják a figyelmet, nem lehet ennyi mindenre teljes erőfeszítéssel koncentrálni.
Lehetne külön elemezni, hogy mennyire volt néha kissé mesterkélt az elhangzó művek láncolata, de amit kaptunk, maga volt az életöröm. A történetvezetés nem is tűnt annyira fontosnak, inkább a hangulatok ragadtak magukkal, nagy sebességgel együtt szállva a tökéletes és elképesztő tudású énekesekkel, akik alakot, érzést, szimbólumokat ábrázoltak hanggal, érvényes gesztusokkal, abszolút hitelesen, egy tévedni képtelen, autentikus hangszereken játszó, nagyszerű zenekar kíséretében.
Itt valóban térré válik az idő, megállnak az óra mutatói, lelassul a szívverésünk, és szinte kívülről látjuk magunkat, feloldódunk a pillanat varázsában, nem gondolunk arra, mi van odakint, mi történik a világban. Az előadás csak értéket, minőséget, igényt idéz, a hétköznapi szépséget is, akár egy arcon, vagy egy hűséges állat szemében, ízeket és illatokat, mindent, ami jó és fontos.
Jó látni a teljes szívüket, lelküket és testüket beleadó művészeket, akik annyiszor játsszák el, éneklik meg a halált, hogy közben folyamatosan élni tanítanak. A halál csak azért fontos, mert van élet. A szerelem azért múlik el, mert előtte vadul tombol és virágzik. Azért vagyunk önfejűek és azért hibázunk, mert ezzel valami nemeset és jót akarunk szolgálni, teremteni, csak épp néha balul sülnek el a dolgok, elrontunk sok mindent, az ember ilyen. Vagy nem.
Nemcsak az ének szépségére csodálkozhattunk rá, hanem az élet szépségére is. Közhely ugyan, és nem is komilfó már mostanában hinni abban, hogy a művészet megváltoztathatja, jobbá teheti a világot. Erre pedig ma nagyobb szükségünk van, mint korábban bármikor, hiszen nem is olyan messze tőlünk, háború dúl. Rolando Villazon és a L’Arpeggiata éppen ezt hangsúlyozta: felesleges gyilkolnunk egymást, hiszen amúgy is mind meghalunk, de addig is csodákat élhetünk át, csak rajtunk áll.
Egy ismerősöm könnyeivel küszködve odajött hozzám a koncert végén, majd felsóhajtott: valahogy így képzelem el a mennyországot, a L’Arpeggiata zenél és közben Villazón énekel… hát igen, emlékszünk az üstökösként az operavilágba repülő Villazónra, végre, megjött a második Pavarotti, ünnepeltek az operaházi rutiniék. És amikor aggódva figyeltük az érkező híreket műtétekről és félbeszakadó karrierekről, aztán a visszatérés. És az öröm, hogy a káprázatos hang ismét szól.
Ez a hang megint fénylik, csillog, és már hallani vélem Don Giovanninak, de Don Ottaviónak biztosan, hiszen Rodolphe és Alfredo már ott van a hanganyagokon és a szívünkben. A nagy művész újra felépítette önmagát, és biztos, hogy ő nem a második Pavarotti. Ő az első Villazón. És ez bőven elég.
