Nem indult jól az idei nyári évad a szentmargitbányai Kőfejtőben, hiszen egy hatalmas vihar miatt félbe kellett szakítani a Carmen premierjét. Bizet műve sosem volt személyes kedvencem, mindig is azt éreztem, hogy az operában feszegetett örök és örökbecsű témát sokkal jobban és mélyebben bontaná ki mondjuk egy Richard Strauss-féle zenefelfogás. Mivel az elmúlt években a burgenlandi helyszín mindig meglepett a konstans magas színvonallal, amely egyszerre jellemezte a zenei és a színházi megvalósításukat, felkerekedtem, hogy megtekintsem azt, hogyan vinnék filmre Carmencita történetét, ha a cselekmény történetesen a spanyol polgárháború ideje alatt játszódna.
És hogy mi magának az időbeli áthelyezésnek a szerepe az opera mondanivalóját illetően? Semmi. Ettől függetlenül ez egy jó előadás, ismét. Arnaud Bernard rendező az 1936-os spanyol polgárháborúba képzelte a romantikus (vagy épp kegyetlen) történetet. Egész pontosan Hollywoodba, ahol épp erről a korszakról forgatnak filmet. A történet egy az egyben megegyezik az eredetivel, csak a jelmez és a díszlet más, ehhez még annyi jön hozzá, hogy szinten minden jelenet elején elhangzik a hangos „action” felkiáltás a színpadon le és fel járkáló „rendező” szájából, aki épp a forgatást instruálja.
Hiszen végig forgatás zajlik. A Kőfejtő színpadán nincs üresjárat. Valahol mindig történik valami, ha épp a cselekmény nem indokolja, akkor bepillanthatunk a háború kegyetlenségébe, csatajelenetekbe, a katonák vacsorájába a kantinban és a dohánygyári munkásnők mindennapi sanyarú sorsát is végignézhetjük. Elképesztő intenzitást kapunk. Én, azt hiszem, hasonlóval még nem is találkoztam, tényleg tisztára olyan, mint egy amerikai szuperprodukció. Ennek megfelelően a látvány és a hangeffektusok dominálnak.
Ugyanis van itt robbantás és egyéb audiovizuális kellékek, tömegek mozgatása jobbról balra, lentről fel, fentről le (lásd zuhanás), minden, ami egy 21. századi musical produkciónak is dukál. Annak ellenére, hogy a történetet és a zenét szinte az unalomig ismerem, nagyon jól szórakoztam, de szinte képtelen voltam a cselekmény kibontakozására figyelni.
Az egész olyan volt, mintha egy akciófilmet néztem volna lenémítva, miközben fülesemből a Carmen szól. Mégpedig kiváló, mondhatni audiofil minőségben. A zenekar nagyszerűen teljesít, az énekesek pedig elsőrangúak. Joyce E-Khoury remek Carmenként, külsőre-belsőre hozza azt a femme fatale-t, akibe 30 év alatt minden pasi beleszeret, utána viszont kerüli, de a Michaelát alakító Yulia Suleimanova volt a legnagyobb meglepetés. Hatalmas és szép hang, a színészi adottságok is a helyén, ezt bizonyíthatja is, hiszen a rendező nem kímélte őt sem az akrobatamutatványoktól.
Zeneileg világszínvonalú Carmen-produkciót mutatott be az Oper im Steinbruch „társulata”. Ahogy Daniel Serafin művészeti vezető mondta a bevezetőben, a „touch of Hollywood” az, ami hamarosan a közönségre vár a színpadon. És igaza is volt: mélységet ugyan nem kaptunk, viszont annál több látványt és akciót, amely egyszerre idézte a II. világháborús amerikai filmeket és az Arnold Schwarzenegger-féle Az utolsó akcióhős című alkotást. A közönség is hasonlóan gondolkodhatott, hiszen a szépen eleredő, majd később zuhogó eső ellenére az ott lévők közel 85%-a nézte végig az előadást.
Befejezésül most is kell írnom, amit az utóbbi két szentmargitbányai előadásról írt beszámolóm végén korábban megtettem: nagyon szeretnék itthon ilyen minőségű fesztiválprodukciót látni. Már azzal is elégedett lennék, ha csak megközelítenék ezt a színvonalat, amit ezen a különleges helyszínen elénk varázsoltak. A közeli Ruszt város éttermeiben kapható hagymás rostélyosokról nem is beszélve.