Nem tudom, hogy mikor fordult velem elő utoljára, egyáltalán előfordult-e valaha, hogy épp aktuális, kurrens magyar popslágert hallgattam nagy hangerőn a kocsiban, közben bőszen dúdoltam a dallamot, és amikor vége lett, előkerestem a telefonomból, és újra meg újra lejátszottam. A dal előadója Azahriah volt, a szám pedig a hamarosan műsorra kerülő Valami Amerika című sorozat főcímzenéje. Már régóta fontolgattam, hogy papírra vetem, hogy mit és miért szeretek ennek a fiatal csákónak a zenéjében, és ahogyan a cikk- és kommentdömpinget látom, ezzel nem csak én voltam így. Nos, akkor vizsgáljuk meg, miért szeretik olyan sokan, köztük én is, Azahriah-t ennyire? Mitől lett ekkora durranás? Van-e titok vagy nincsen? És egyáltalán: miről szól ez az Azahriah-jelenség?
Pedig a főcímzenék nem is szoktak a legjobban sikerülni: gyakran izzadtságszagúak, erőltetettek, és legtöbbször hiányzik belőlük az előadó eredeti gondolatvilága, egyénisége, bája, magyarán szólva mindaz, ami a zenészt ígéretessé, különlegessé tette.
Nem egy belülről, a lélek bugyraiból kikívánkozó szerzeményről van szó ilyenkor, hanem egy kereskedelmi termékről. Tartalmaznia kell a film lényegének kivonatát, miközben magában kell hordozza a zenész stílusjegyeit is, jó esetben. Mesterségesen, profin összepasszított rendszer, amely a számítások alapján működik, és mint ilyen, eléri a hatását a célközönségnél. És bizonyos szempontokat vizsgálva tényleg el is éri. De ez már nem kizárólag zenéről, előadó-művészetről szól, hanem a show business működéséről.
Azahriah dala, ami ugyanazt a címet viseli, mint maga a sorozat (Valami Amerika), azonban szinte minden szinten működik. Leginkább azért, mert a szerző-előadó megpróbált önazonos lenni, és abból építkezni, ami eddigi munkáit is jellemezte. Ezekben a jellemzőkben pedig bőven találunk olyanokat, amelyeket még csak profinak sem nevezhetnénk. Ilyen pl. a szöveg néha esetlen volta. Azahriah valószínűleg tesz arra, hogy kimódolt, csak jól hangzó szavakat és kifejezéseket használjon a dalaiban, ezért ez az esetlenség igen sokszor őszinteségnek tűnik: olyan, mintha épp akkor mondaná ezt a mellette ülő Bombay Gint kóstolgató Deshnek, amikor egy kocsmában ülnek és lazítanak. Na, már milyen sor az például a Gát c. számból, hogy: „Túl sok volt a para ami ért, ezért nincs bennem szimpátia” és hasonlók. Akár bénának is nevezhetném (sok zenész annak is nevezi), de mégis, ez az elesett közvetlenség működik. Mert hiteles. Vagy mert annak tűnik. És itt azért jegyezzük meg, hogy ember legyen a talpán, aki a de facto hitelességet, vagy azt, ami annak tűnik, meg tudja különböztetni egymástól. Mindkettő igazi minőség. Véleményem szerint Azahriah esetében önazonos hitelességről beszélünk. Közöl valamit, lineárisan, ennyi.
Ugyanez az esetlenség figyelhető meg a vizualitásban is. Gesztusai egy klipben nem begyakoroltak, pont ezért nem kimódoltak, műviek, hanem őszinteséget sugároznak. Nem érezni, hogy ezer és egy táncóra van a mozgáskultúrája mögött, és énekhangja sem a túlképzettségtől gyötört. Ahogy ő is mondja, pont annyira tanult meg mondjuk gitározni, amennyire szükséges, annyira, hogy el tudja játszani saját dalait. Az egész nincs túlgondolva. Mármint az érzelmi része.
Ami nagyon tudatos és profi, és aminek sokan tulajdonítják Azahriah sikerét, az a sok különböző, de épp divatos zenei stílus és elem egymás mellé illesztése egy dalban, és általában a dalaiban. Ez tény, de a fentebb leírtak (önazonosság, esetlenség, őszinteség, ha úgy tetszik, néha amatőrség) nélkül közel sem működne ennyire, hiszen ezzel sokan kísérleteznek itt nálunk, Magyarországon is, és közel sem aratnak akkora sikert vele, mint az újpalotai fiú.
Épp egy vidéki fürdő büféjében vacsoráztam, amikor abba kellett hagynom a beszélgetést, mert a pincér berakott egy friss lemezt a lejátszóba. Rögtön a zenére, annak különleges lüktetésére, a kissé magas, srácos, de mindenképp sérülékenységet tükröző énekhangra kellett figyelnem. És természetesen a változatosság is megütött.
Azahriah titka pont abban rejlik, hogy úgy profi, hogy nem profi. Csak némely elemében az. Olyan őszinteség, magától értetődőség árad a dalaiból, amely visszarepít minket egészen a gyermekkorunkig. A számok központjává teszi az érző embert, leginkább fiút, aki nem akar és lehet, hogy nem is tud szerepet játszani. És ezt mi, zenehallgatók, élménykeresők, nagyon csipázzuk. Erre épít az X-faktor tehetségkutató és még sok más hasonló show műsor, amelyek korántsem zenei tehetséget, hanem sorsot, élethelyzetet és az ebből megszülető élményeket ad el.
Ezért van, hogy a tehetségkutatók első fordulóiban még szimpatikus, hitelesnek tűnő versenyzők, ahogy haladnak előre, esetleg megnyerik, de legalábbis lemezszerződést közelébe jutnak, és profi előadókká válnak, egyszer csak hiteltelennek, művinek, megcsináltnak tűnnek. Az establishment részeivé válnak. Kellemes hallgatnivalók, elvagyunk velük, benevezzük őket az eurovíziós dalfesztiválra, de azt az elementáris erőt, amit mi egy őszinte kifejezéstől várunk, nem kapjuk meg. Illetve csak nagyon ritkán. Dagonyázunk a mocsárban.
Azahriah nyilván felismerte ezt a trendet, és mintha tudatosan küzdene is ellene, ezért is jelenik meg sok szövegében a show business világától való idegenkedés, elfordulás, ez adja a gerincét többek között a Valami Amerika sorozat főcímdalának, miközben a film maga erről a folyamatról is szól (a klip alapján.)
Az „új érzékenység” mintájára nevezhetnék új őszinteségnek ezt az irányt, amely főleg eszköztelenségével hat ránk. Azahriah esetében olyan produkciókról beszélünk, amelyek a professzionalitásuk mellett tudatosan rivaldafényben tartanának egyfajta amatőr-esetlen vonalat. Ennek nyilván megvannak a hibái és a minőségbeli határai, korlátai, mégis képesek bombát és háromszoros Puskás Aréna-teltházat robbantani. Véleményem szerint megérdemelten és teljesen jogosan. És ez nem csak Azahriah-ról szól, hanem tökéletes látleletet ad napjaink szinte teljes mértében kiüresedett magyar popzenéjéről, és annak irányvonalairól. Szóval hajrá Azahriah – és nézzük meg, merre tartanak ezek a meglehetősen izgalmas új folyamatok!
