Nem értem, miért mondjuk arra az emberre, aki szereti Wagnert, hogy Wagner-rajongó? Hiszen nem tizenévesekről beszélünk, akik ott csápolnak valamelyik K-POP csapat koncertjén az első sorban, majd utána autogramért állnak sorba a backstage-nél. Ezek az emberek felnőtt fejjel, szabad akaratukat igénybe vévén mozdultak a német mester(dalnok) művészet felé. Vagy mégsem? Mi az a Grál-őrzés? Mi vonzó Wagnerben egyáltalán? Hogyan közelíthetjük meg a fiatalokat ezzel az elnyúló, megalomán, ámbátor paradigmát váltó és teremtő, fontos társadalmi kérdéseket feszegető zenével és drámával? November 10-én Fischer Ádám karmester, a Budapesti Wagner Napok művészeti vezetője, Zoboki Gábor, a Müpa tervezője és Rockenbauer Zoltán volt kultuszminiszter a BMC Könyvtárában beszélgettek többek között ezekről a kérdésekről.
Az, hogy a fiatalokhoz hogyan jut el a komolyzene, már önmagában is egy fontos kérdés, hiszen egyre kevesebb lakás nappalijában áll már ott az a bizonyos zongora, egyre kevesebb gyermek szüleinek van/volt közvetlen kapcsolata a klasszikus zenével, és ez a hanyatló tendencia meghatározza kultúrafogyasztási preferenciáikat és hatással van személyiségük, önképük fejlődésére is.
A kevesebb klasszikus zene fogyasztás azonban semmiképp sem jelent műveletlenséget vagy érdektelenséget, vagy épp intelligenciabéli csökkenést: egyfajta tartalom (művészeti ág) kisebb mértékű fogyasztása még nem hoz magával radikális romlást, a fentebb említett területeken, ámbátor igen jelentős károkat okoz. Hiszen köztudott, hogy a klasszikusok hallgatása, a zenetanulás, a zenélés öröme milyen jótékony hatással van sok képességünkre.
Most elsősorban persze az értelmiségi rétegről beszélünk. Leginkább. Vagy azokról, akik ún. prémiumkultúrát fogyasztanak. A fiatalabb vagy 30-as, 40-es éveiben járók közül sokan olvasnak könyvet, sokan járnak kiállításokra, de arányaiban viszonylag keveseket szólít meg a komolyzene vagy az opera. Wagnerről nem is beszélve.
Miért? Mert hosszú. Mert ott kell lenni. És mert zenei nyelven szólal meg, amit manapság egyre kevesebben ismernek. Egy könyvet bármikor letehetünk, amikor fáj a fejünk, vagy elzsibbadt a lábunk, vagy csak rossz kedvünk van. Egy kiállítást ott lehet hagyni, amikor bepánikolunk attól, hogy még hány festményt és termet kell abszolválni és éppen úgy érezzük, hogy telítődtünk.
A hangversenyek, operák esetében azonban nincs kegyelem. Ott kell lennünk. És néha milyen hosszúak azok a darabok? Pedig már mindent kitalálunk, hogy lekössük magunkat, ugyanis figyelni már nem tudunk arra, ami a pódiumon vagy színpadon zajlik.
Pedig egy átlagos olvasó, kiállításra járó embernek is van igénye arra, hogy azt a fajta absztrakciót megtapasztalja, amit a zene tud nyújtani. Ez csak adagolás és tálalás kérdése. Pont ezért a klasszikus zene területén a marketingnek nagyobb szerepe van, mint bármely más művészeti ágban.
A Budapesti Wagner Napok az elmúlt másfél évtizedben az egyik legnagyobb és legjelentősebb Wagner fesztivállá nőtte ki magát a nemzetközi színtéren. Köszönhető ez Fischer Ádámnak és a Müpa páratlan akusztikájának, amely lehetővé teszi, hogy ezt a monumentális muzsikát kamarazene jelleggel is meg lehessen szólaltatni, ezáltal olyan finomságoknak is teret adva, amelyek máshol elképzelhetetlenek. Amerikától Japánig az egész világról jönnek ide wagnerrajongók (uhh), hogy négy egymást követő napon tematizálják saját létezésüket, mulandó kis életüket isteni szintre emeljék és ünnepeljék.
Mert Wagner ezt tudja. Beszél, filozofálgat rólunk, emberekről, az emberi életről, annak minden kínjáról és bajáról, öröméről és sikeréről, miközben elemel minket a hétköznapi gondoktól: a számlák befizetésétől, a bevásárlási kötelezettségektől, betegségeinktől stb. Elvégre tök jó dolog a kultúránkról, a életünkről fecsegni, beszélni – tematizálni a dolgokat. Az élet értelmét keresni.
És Budapestre nemcsak a Grál-őrzők, a rajongók jönnek, hanem olyanok is, akiket a színház, a látvány felől érintett meg Wagner világa. Egyetértek Rockenbauer Zoltánnal, aki azt mondta, hogy Wagnert és ezen belül a Budapesti Wagner Napokat is a látvány, az átgondolt vizualizáció, a fiatalok tartalomfogyasztási szokásait is szem előtt tartó megközelítési módok által menthetjük át a jövőbe. Persze, csccsoghatunk arról, hogy kinek melyik knappertsbuschos Parsifalja van meg, és hogy melyik a jobb Trisztán és Izolda felvétel: a furtwangleres vagy a karajanos, de ez már nem vezet sehova. Az emberiség nagy kincseinek nyilvántartása miatt igen, de valid, pulzáló, velünk élő művészi realitássá, valósággá nem alakul át. A budapesti kiváló zenei megvalósítást továbbra is érdemes párosítani a szellemi izgalmat nyújtó, napjaink nagy kérdéseit feszegető előadásokkal, rendezésekkel, foglalkozásokkal, beavató előadásokkal. Wagner egyenlő szellemi és esztétikai izgalom.
Csináljuk azt Wagnerrel, amit ő csinált az egész zenével: fordítsuk meg 180 fokot és újítsuk meg. A folyamat persze már zajlik, a regietheater vitézei már harcolnak a különböző csatákban – néha elképesztő csúcspontokat, máskor hihetetlen mélységeket produkálva. Attól önmagában nem lesz jó valami, hogy modern, de ahogy Fischer Ádám is mondta: „a hamis hang bocsánatos bűn, az unalmas hang viszont halálos.” Ámen.
