Molnár Emesét, a JaMese énekesnőjét nem is olyan régen az Enyhe katarzis műsoromban is vendégül láttam, ahol csak úgy tobzódtunk a témákban. Előkerült az alkotói lét nehézsége, a zenei nevelés megreformálásának szükségessége, és az is, hogy mit szeret ő a zenében – és az irodalomban. A JaMese ötletét a Magyar Zene Háza Showcase programjában a Papageno különdíjjal is jutalmazta, ennek apropóján gondoltuk át és frissítettük fel beszélgetésünket.
– A zene és irodalom szinte egyenrangúan fontos a munkásságodban. Hogyan jött létre a saját stílusod?
– Igen, mindkettő fontos egészen kiskoromtól fogva és a diplomáimat is ebben a két tárgyban szereztem, de a saját stílus azt hiszem, egy egészen komplex dolog. Nem is köthető egy bizonyos dologhoz, hanem egy komoly önismereti, felfedező út hozománya. Minél jobban önazonos tudtam lenni az életemben, annál egyértelműbb volt, hogy a zenei utamon is megtaláltam a számomra legértékesebb mondanivalókat és kifejezési módokat. Amikor ezek összeérnek, akkor kezdik szerintem azt mondani a külső fülek, hogy valakinek van saját stílusa. Hosszú folyamat ez, de a legszebb az egészben, hogy soha nincs vége. Nekem folyamatos késztetésem van arra, hogy bár ami rajtam keresztül kerül kifejezésre, az nem tud másmilyen lenni, mint amilyen én vagyok, de ahogy én változom, az is változik, ahogyan megtalálom a mondandómhoz a legerősebb kifejezőeszközöket.
A teljes beszélgetés itt nézhető meg:
– Hogyan zajlik nálad az alkotás folyamata?
– Nagyon sok mindenben megtalálom az alkotás szépségét, és mindenkit erre biztatok, hogy ismerje föl, milyen mindennapi dolgokban alkot valami újat. De az, hogy dalokat, szövegeket írhatok, hogy a zenekarommal közösen dolgozva albumokat hozunk létre, számomra tényleg egy kegyelmi állapot. Alkotás közben néhányszor egy kicsit mindig meghalok, mert nagyon nehéz és félelmetes út, amelyben néha csak kevés fény csillan, de amikor úgy igazán kezd alakulni a dolog, akkor viszont olyan magasságba repít, ami kicsit addiktív is. Nagyon sok stádiuma lehet az alkotásnak, és nekem mindben van valami szerethető. Most éppen ötletelési szakaszban tart egy új lemez, amiben bátran kísérletezhetek, utána majd rendszerezni kell, és aztán jön a komplett dalokká alakítás, majd a stúdiómunka. Ez a folyamat hosszú és gyötrelmes, mégis csodálatos.
– Milyen élmény volt a podcastsorozatod készítése, és milyen tapasztalatokkal gazdagodtál általa?
– A Szabad bennem a levegő podcast 12 beszélgetése számomra nagyon izgalmas volt és nagy kihívás is, de nagyon ki akartam magam próbálni ebben a műfajban. Nagy podcastrajongó vagyok, és bár szerintem nagyon jó műsorok vannak, azt vettem észre, hogy én még annyi mindent megkérdeztem volna egy-egy inspiráló embertől, úgyhogy gondoltam, akkor miért ne: felteszem én a saját kérdéseimet. Nekem az énekhang kommunikáció, tehát a riportalanyokat is ebből a szempontból faggattam, és ami örömteli, hogy jövőre készül a második évad újabb 12 résszel.
A JaMese podcastsorozat ide kattintva hallgatható meg.
– Papageno-díj. Na ezt miért kaptad?
– Idén a Magyar Zene Háza egy Élménypedagógia Showcase fesztivált hívott életre, amire négy kategóriában lehetett pályázatot beadni. A JaMesével mi a versmegzenésítés köré építettünk fel egy interaktív koncertanyagot. A „Hogyan kanyarodik a dallam a versre?” pályázatunk nyerte el a Papageno-különdíjat, amely nagy megtiszteltetés és egyben visszajelzés az elmúlt 10 éves szakmai munkánkra. Öt éve tartok ÉlményÉnek néven workshopokat, ahol többször helyet kapott már a vers megéneklése, de most egy kicsit máshonnan közelítünk a téma felé, és az előadásunk célja is az, hogy inspiráljunk minden érdeklődőt a versmegzenésítés műfajában.
– Zenei nevelés: a te elképzelésed szerint hogyan néz ki az élményközpontú zeneoktatás a gyermekeknek?
– Minél több ÉLŐ zenének és minél több alkotó folyamatnak kellene szerepelni a zenei oktatásban. Mostanra egyre több alternatív módszertan érhető el a pedagógus számára, mégis azt érzem, hogy a készségtárgyak kötelező nyűgként vannak kezelve a közoktatásban, holott akár a vizuális kultúra fejlesztése, akár a zenei képzés előremozdíthatná egy csoport problémás működését, segíthet kommunikációs elakadásokban, és segítheti egy-egy diák beilleszkedési nehézségeit. Estig sorolhatnánk, hogy mire jó a zene, mégsem történnek ez ügyben lépések. Plusz továbbra is azt látom, hogy a válogatás és a tehetségesek kiemelése és „mutogatása” az általános, amire amúgy szükség van – tehetséggondozó programok kellenek -, de az általános zeneértő közönség kinevelése, aki minőségi zenei tartalmat fogyaszt, az a közoktatás szintjén dől el.
A zene aktív megélése önmagában élményalapú. Gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy az kórusban, hangszerrel, egymagamban énekelve történik meg. Egy kisgyerek találkozzon az élő zeneszóval minél hamarabb. Ha egy szülő megkérdez, hogy mit javaslok, akkor a következőket mondom: vegyetek részt közösen minél több, a kisgyerek korosztályának megfelelő koncerten, zenei foglalkozáson. Legyen természetes az otthoni éneklés, akkor is, ha nem vagyunk képzettek. Mondókázzatok, használjátok ki az anyanyelv játékosságát, játsszatok különböző hangszerekkel. Ezeket a folyamatokat soha ne minősítsük, se magunkat, se a gyerekünket – a közös zenélés olyan értékes kapcsolódás, amitől kár lenne megfosztani magunkat.
