Kelemen Barnabás Kossuth-díjas hegedűművész volt Szatmári Róbert vendége a radiocafé Enyhe katarzis műsorában. A beszélgetésben szó esett a tehetség természetéről, a zsenikről, a Teodor Currentzisszel való közös munkáról, arról, hogy miért köt minket gúzsba a klasszikus zenére rátelepedő hagyomány, és arról is, hogy miért ideális az, ha egy művész nem kizárólag szakmai képzést kap, mint itthon, hanem egy egész szemléletmódot – ahogy azt tőlünk nyugatabbra csinálják.
„Nem jellemző, hogy kapkodnának a magyar szimfonikus zenekarok a Zeneakadémián végzett fiatalok után, és ez azért nem annyira jó” – mondja Kelemen Barnabás az interjú egy pontján, amikor a műsorvezető kérdésére a külföldi művészeti felsőoktatási intézményeket hasonlítják össze az itthoniakkal. Egész pontosan két intézmény kerül szóba: a londoni Yehudi Menuhin School, ahová fia, Gáspár jár és a Royal Conservatoire of Scotland, ahol lánya, Hanna tanul színészetet.
Kelemen szerint mindkét iskola nagyszerű, és nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy ne csak egyoldalú művészi képzést, hanem egy komplex szemléletmódot is kapjanak a diákok a képzésben. Gáspár amellett, hogy hangszeren játszik, kamarázik, vezénylést tanul, focizik, „hiszen ott van a közelben a Chelsea”, és a létesítmény helyi uszodával is rendelkezik. „Ezt a komplex szemléletmódot szeretnénk mi is megvalósítani a Fesztivál Akadémián.” A fentebb említett törekvések mellett Kelemen legalább annyira fontosnak tartja, hogy a zenét tanuló diákok és a közönség a többi művészeti ággal is találkozzon.
A teljes beszélgetés itt nézhető meg:
Fontos a konszenzus megtalálása is. „A katona története produkciónkat rendező Ascher Tamás például a legnagyobb tisztelettel beszélt Vidnyánszky Attiláról, és nagyra tartja a rendezései sajátos egyediségét. Jó lenne, ha ez a hozzáállás lenne itthon az általános” – teszi hozzá Kelemen.
A hegedűművész nemrég az Utopia Zenekarral és Teodor Currentzisszel adott koncertet a Müpában. Szatmári felvetésére, hogy a világhírű és szokatlan megoldásairól híres karmester vajon a zeneszerző szándékát szolgálja-e vagy csupán öncélúan a saját maga elgondolásait valósítja-e meg, Kelemen így válaszol: „Nekem egyáltalán nem tűnt úgy, hogy öncélú lenne, amit csinál, szerintem mindig a partitúrából indul ki, és különben is a végeredmény számít. A zenészek is azonnal érezték, hogy itt egy különleges egyéniséggel van dolguk, ez rögtön lejött. Most mondhatnám azt, hogy azért, mert így fogta a pálcát, vagy úgy intett be a zenekarnak, de ettől önmagában még nem lesz valaki jó karmester. Te is érezted, hogy valami különleges történt aznap este, ezt mi is éreztük. Néha le kell bontani azt a sok mázt és giccset, amit a hagyomány rárakott az eredeti darabokra. Currentzis ezt csinálja, szétszedi és újra összerakja a darabot. Én még ilyen halkan soha nem játszottam a Brahms Hegedűversenyt, pedig 20 első hegedűs volt a színpadon a zenekarban! Azt gondolom, sikerült kivételes koncertet létrehoznunk, és akkor most fel van adva a lecke a koncertszervezőknek, hogy előrukkoljanak valami hasonlóval!” – mondja Kelemen.
A beszélgetésen szó esik még a zenei zsenikről, a művészi megszállottságról, a berlini rave partikról és arról is, mit és hogyan érdemes tanítani a művészetben.
