Nem az én érzelmeimről beszélek, hiszen egy olyan ember, aki beszámolót ír egy koncertről, maradjon tárgyilagos, amennyire csak tud, még akkor is, ha egy klasszikus zenei eseményen az érzéseknek is hangsúlyosnak kell lenniük. Erre tett kísérletet a Szegedi Szimfonikus Zenekar február 27-i koncertjén, amelyen Csajkovszkij és Rachmaninov darabokat hallottunk, és színpadra lépett napjaink egyik legkiválóbb magyar hegedűművésze, Baráti Kristóf is.
Az orosz szerzőkre általában jellemző az érzelmek túláramoltatása. Ennek befogadása persze személyfüggő: engem például kilóra megvesz egy jól eltalált és kellő ritmusban prezentált nagyívű dallam, igazából még az sem zavar, ha egy picit csöpög a negédességtől. Nálam a zene lenyomata az érzelmeknek, ilyen módon az én személyes érzelmeimnek is, amelyeknek egyre inkább szeretek is teret adni. Azonban valóban fontos a megfelelő ritmus és a pontos elhelyezés, mert ha öncélú a közönség ríkatása, akkor az egész giccsbe fordul át, attól pedig menekülünk, ugyebár.
Csajkovszkij Rómeó és Júlia nyitányfantáziája lehet, hogy megágyazott az estnek – én különösen nem igénylem az efféle bevezetéseket, tekintettel az utána következő hegedűversenyre. Ámbátor elfogadom, hogy valakinek szüksége van ilyesmire a hangulatba kerüléshez.
Kiválóan működik a szegediek vonóskara. A nyitány elején megtéveszt ez az éteri tisztaságú hangzás, már-már kezdem azt hinni, hogy Wagnert hallgatok – amit utána egy picit már feledtet Csajkovszkij ugrabugrálása és kissé felülete teatralitása. De legyünk őszinték: milyen dráma hiteles és mély ábrázolása fér bele húsz percbe?
A várva várt Hegedűverseny, „A Hegedűverseny” nagyot szólt. Baráti Kristóf a hangok eltalálásában egyszerűen nem tud hibázni, az is látszik rajta, hogy ezerszer játszotta már a darabot. A találkozás a zenekarral – azt gondolom – számára is inspiratív lehet, főleg úgy, hogy korosztályából való a karmester, Dubóczky Gergely is, aki a Szegedi Szimfonikus Zenekar jelenlegi művészeti vezetője. Baráti tehet és tesz, amit csak akar, a karmester és az együttes követi, közösen fokozzák és késleltetik, amit kell: a csúcspontot. Ez viszonylag hamar be is következik, leszakad a szív, áramlik az energia, szállunk a flow-val.
Ezt odatette Csajkovszkij. Végig a giccs és a dél-amerikai szappanoperák érzelmi karaktere környékén mozog, de sosem fordul át öncélú szépelgésbe, a főtéma megtartja a feszességét és funkcióját is. Olyannyira, hogy ezek után már csak egyszer még kerül elő az első tételben, de így, egy az egyben soha többet. Pedig várnák, ki vagyunk éhezve, kapaszkodunk a szék karfájába a feszültségtől. Ha már Wagner…
Egy gyönyörűen-halkan eljátszott második tétel után pedig berobban a harmadik és végigsöpör a Nemzeti Színházon. Hála Dubóczky precizitásának és a zenekar játékának a tempó ellenére kiváló az összhang a szólistával.
Rachmaninov Szimfonikus táncai nem tartoznak az agyonjátszott darabok kategóriájába – érdemtelenül. Amit leírtam Csajkovszkij Hegedűversenyéről, az itt hatványozottan igaz: az érzelmek és drámai történések pontos adagolása egészen elképesztő. A mű nem hosszú, így remek választás a monstre concerto (és a szünet) után, egyszerre nyújtja az igényes műélvezés és a levezetés élményét. A kissé Sosztakovics-szerű darab nem hivalkodik szerzőjének kiváló dallamérzékenységével és szerkesztési technikájával, egyszerűen csak lélegezik a zene, minden hang következik az előzőből.
Nagyon természetes, letisztult szép, ugyanakkor mély, amit hallunk. Annyira magától értetődőnek tűnik minden, hogy felmerül a hallgatóban az a kérdés, miért nem született hasonló műből több a 20. században? Talán pont azért, mert az egyensúlyok és az érzelmek ilyen fajta tökéletes együtt mozgatására csak a legnagyobbak képesek.
A zenekar és karmester tökéletes szimbiózisban játszanak végig, Dubóczky Gergely jól megválasztott és kiterjedt módszertannal rendelkezik ahhoz, hogy rávegye a Szegedi Szimfonikusokat arra, hogy azt tegyék, amit csak akar. Persze a nyomásnak nyoma sincs: csak épp kontrolláljuk az érzelmeket, hogy éppen ott szakadjanak ki és, ahol és akinél kell.
