Mahler második, „Feltámadás” szimfóniája grandiózus vállalkozás zenekarnak, szólistának, karmesternek egyaránt, egy percre sem lankadhat a figyelem, a lendület és az építkezésnek is következetesnek kell lennie, különben elmarad a varázs. A Szegedi Szimfonikus Zenekar koncertjén rendben volt minden, az utolsó félóra pedig elkapta és nem eresztette el a hallgatót, aki valóban a csúcsokat ostromolta, némelyikük bizonyosan el is érte.
Haydn Teremtés oratóriumának bevezetésével indul az est, ám még épp a telefonom halkítom le, közben jön a hír, miszerint Irán megtámadta Izraelt. Halkan felocsúdom, de gondolatban még nem a Szegedi Nemzeti Színházban, hanem picit keletebbre vagyok. Próbálom a kapott információt kizárni, főleg egy olyan hangverseny kezdetén, amelynek témája, vagy sokkal inkább célja, nem evilági.
Mahlert Klopstock ódája ihlette meg a mű komponálásához, a szimfónia hatalmas apparátust igényel, a zenekari zenészeket nagy kórus és két énekes szólista teszi teljessé. A darab az emberi lélek halhatatlanságáról szól, annak a halálnak a legyőzéséről, amely minden mást képes legyőzni, csak az emberi lelket nem.
A zenekar ihletetten és szépen szól, a színház akusztikája sajnos még mindig kellemetlen meglepetés, és pont most, Mahler esetében tűnnek ki igazán a hiányosságai: felborult hangzáskép, az arányok rossz visszaadása stb. Talán pont ezért kissé lassan „érkezem meg” lélekben, de, ami a legelső emberi hang, vagyis Kissjudit Anna megszólalásakor történik, az leírhatatlan.
Biztosan többen láttak már olyan filmet, vagy éltek át hasonlót, hogy épp foglalkoztak valami hétköznapi dologgal, és hirtelen megszólal, megjelenik valami, valaki, elfelejtik azt, amit korábban csináltak, és csak erre az új „csodára” képesek figyelni. Ilyenkor van az, mondjuk a filmekben, hogy egy ilyen földöntúli élmény hatására jobb emberek leszünk, radikálisan megváltozik az egész életünk, életszemléletünk – szinte képtelenek vagyunk folytatni a korábban megkezdett utat.
Nos, Mahler célja is valami hasonló. Nem kizárólag ezzel a szimfóniával, hanem teljes életművével. Mahler, saját bevallása szerint, nem különálló darabokat, hanem egyetlen nagy művet komponál. A Feltámadás szimfóniát nem tördeli szét a változatosság, a hangulat csak annyit ingadozik, amennyi szükséges, Dubóczky Gergely karmester képességei pedig a fokozásnál és a tudatos építkezésnél mutatkoznak meg. Itt könnyen el lehet vérezni, elég egy kihagyás, egy rossz ütemű hang, vagy épp szünet, és már kizökkenti a hallgatóságot a révületből.
A szegedi produkció legnagyobb erénye az egymásra figyelés: a zenészek és a Vaszy Viktor Kórus és a Magyar Nemzeti Férfikar alázatossága, fegyelme, a szólisták (Kriszta Kinga, Kissjudit Anna) átélt interpretációja, és mindezek jól koordinált összhangzása a karmester vezetésével.
A színház teltházas közönségét is magával ragadja az előadás grandiózussága és hitelessége. Jómagam is küszködöm a könnyeimmel, ilyenkor – főleg egy bizonyos kor felett – az ember már elmereng az élet értelmén, addigi életútján és a bizonytalan, ismeretlen folytatáson is. Korábbi pökhendi és a mindennapi létezésnek fityiszt mutató attitűdje lassan változóban van, és már nem az anyagban és a kvantumfizikában, hanem esetleg másban is keresi azt a bizonyos lényeget. Már, ha létezik ilyen.
Mahler zenéje ezt az elemelkedettséget hivatott előhívni belőlünk. Ilyenkor egyszerre merengünk el képzeletünkben, merülünk el gondolatainkban, morfondírozunk azon, hogy vajon a beindítottuk-e otthon a mosógépet, vagy azon, miért ilyen magas az infláció, vagy elérzékenyülünk egy szerettünk elvesztésén.
Vagyis átéljük az élet teljességét. Az sem baj, mindez egyszerre történik.
