Graf, Schott, Fritz és Erard. Nem egy vonósnégyes tagjai ők, sőt nem is a legutóbbi foci vb góllövő listájának legjobb négy helyezettjei, a legnagyobb bécsi fortepiano manufaktúrákat hívták így a kora 19. században. December 17-én a Haydneum – Magyar Régizenei Központ négy, hazánkba érkezett hangszert mutatott be, amelyek a ma ismert zongorák elődjei és számos örökbecsű alkotás ihletői voltak. A rendezvényt Vashegyi György moderálta, a közreműködő művészek Balázs János és Berecz Mihály voltak.
No, de ennyit a nevekről és adatokról. Hosszan lehetne sorolni azt, hogy melyik nagynevű 18-19. századi fortepiano gyártó mikor és hogyan alakult, milyen sajátos hangzási elvek mentén készítették a hangszereiket, ám mégsem ez, hanem a bemutató mögött feltárulkozó, szemünk és fülünk előtt kibomló zenetörténet az igazán érdekes.
Időutazás
Időutazás történt ugyanis. Mind a négy hangszer megszólalt, Haydntól egészen Lisztig terjedt a zongoristák által játszott komponisták sora. Ahogy haladtunk időben előre, a klasszikától a romantika felé, úgy vált egyértelműen nyilvánvalóvá az, hogy a megváltozott zeneszerzői attitűd és módszer újabb és újabb egyéniségű, a módosult igényeknek megfelelő hangzású fortepianók gyártását igényelte.
A szenvedély teret igényel
Az 1800-as évek elejéről származó Fritzhez tökéletesen illik Haydn retorikus megközelítése, míg az Erardon megszólaló Liszt már a dallamosabb megközelítést mutatja. Minél nagyobb évszámot írunk, annál több billentyű kap helyet a hangszereken, és azok egyre szélesebbek is. A szenvedélyek elszabadulásához ezúttal szükség van már a nagyobb térre, a nagyobb méretre és a nagyobb hangerőre is.
A ma ismert koncertzongora megadja a művészeknek azt a biztonságot, hogy bárhol is játszanak a világon, nagyjából ugyanaz a hangszer várja őket, nem kell mindig újabb és újabb zongora-típus működését, ergonómiáját, vagy, ha úgy tetszik, lelkét elsajátítani. A lényeg azonban pont itt húzódik meg. A léleknél.
Lélek és intimitás
Balázs János olyan szavakat említ a Fritz- és Graf-fortepianók kipróbálásakor, mint gyengédség vagy intimitás. A 18. és 19. században még nem létezett hivatalos szabvány a zongorára, ezért minden egyes hangszer szinte önálló műalkotássá vált, amelyek egybeforrtak a legnagyobb komponisták nevével: Beethovennel, Mozarttal, vagy az ő különböző alkotói korszakaikkal.
Az itt bemutatott fortepianók „lelkisége” nemcsak az egyedi tervezésben, önálló karakterisztikában nyilvánult meg, hanem hangjuk finomságában is, ez pedig lehetővé tette, hogy tökéletes kamarahangszer váljon belőlük. Vashegyi György álláspontja szerint az intim terekbe egy korszerű Steinway nem is való igazán, a Graf, Schott, Fritz és Erard műhelyeiből kikerült darabok viszont hiánytalanul be tudják tölteni ezt a szerepet, természetesen akkor, ha az adott korban vagy korábban keletkezett darabokat adjuk elő rajtuk.
A négy historikus hangszer Budapestre érkezése pont ezért hiánypótló és kimagasló jelentőségű, hiszen általuk újabb terek és ezáltal újabb lehetőségek is megnyílhatnak a magyarországi régizenei hangversenyéletben, továbbá nagyban előremozdíthatja újabb lemezfelvételek létrejöttét is.
