Újra hallhatja a budapesti közönség a régizene széles körben elismert szakértőit: a III. Haydneum Őszi Fesztivál keretében november 12-én a Zeneakadémián lép fel a Salomon String Quartet. Az Egyesült Királyságból érkező vonósnégyes alapítója, az együttest több mint négy évtizede irányító Simon Standage nemcsak arról beszélt, miben és hogyan voltak úttörők annak idején, de arról is, milyen személyes szálak fűzik Haydnhoz.
– A Salomon String Quartetet 1981-ben alapította három társával: mit jelentett akkor Angliában ez a gesztus? Azt is kérdezhetném: milyen körülmények között született a kezdeményezés?
– Nálunk a nyitány éve 1973 volt, amikor több régizene-együttes alakult, például az English Concert vagy az Academy of Ancient Music. Nagy dolog, hogy az indulásnak folytatása is lett, talán azért is, mert a lemezcégek azonnal érdeklődni kezdtek. Én olyan zenészekkel kezdtem dolgozni, akiket még az egyetemről ismertem, többek között David Munrow-val és Christopher Hogwooddal. Cambridge után évekig külföldön éltem, és a hazatértemkor éppen Hogwood volt az, aki azt tanácsolta, hogy vegyek Párizsban egy 18. századi, eredeti állapotban lévő hegedűt. Személyes történetem a historikus hangszerekkel ekkor vette kezdetét. Eleinte a zenészek közül se foglalkoztak sokan régizenével: a különböző formációkban ugyanazok a művészek játszottak.
– Amikor kialakult az együttese állandó tagsága, névadónak a sokoldalú muzsikust, Johann Peter Salomont választották.
– Ez idő tájt kezdtük játszani a Salomon által hangszerelt Haydn-vonósnégyeseket, és fontos felismerés volt, hogy eredeti hangszereken egészen másképp szólnak ezek a zenék. A név nem volt kérdés: Salomon hozta Angliába Haydnt, ő vezényelte itt a szimfóniáit. Múltak az évek, mi pedig együtt maradtunk. Az eredeti felállásból már csak én élek, de az a tapasztalatom, hogy a régizenészek viszonylag kis létszámú csoportja mindenütt hasonló elveket vall. Van egy közös szándék, azonos az érdeklődési terület, és ez megmaradt az együttesünk keretein túl is. Richard Hickox társaságában például számos lemezfelvételt készítettem, modern hegedűvel. Aztán Mozart miatt kellett vásárolnom egy másik, az ő zenéjéhez illő hangszert is. Ma is három hegedűm van: mindegyik zenéhez a megfelelő.
– A budapesti koncert első felében Haydn két vonósnégyesét játsszák. Miért éppen ezeket?
– Londonból Budapestre érkező angolként olyan darabokat választottam, amelyek Haydn angol élményeiről tudósítanak. Az op. 64-es C-dúr kvartett az egyik legutolsó azok közül, amelyeket angliai évei előtt írt. A művet Londonban senki se ismerte, Haydnt pedig igencsak meglepte, hogy vonósnégyesekhez illő intim tér helyett egy nagy és zajos teremben kellett fellépniük a zenészeknek. Ez magyarázza, hogy későbbi művekben, például az op. 71-es D-dúr darab esetében, amelyet szintén előadunk Budapesten, olyan felütéssel kezdődik a zene, mintha a szerző azt mondaná: hallgassatok végre, és figyeljetek!
– A második részben Mozart C-dúr, „Disszonancia” vonósnégyesét játsszák. Hogyan illik ez a mű Haydn két kvartettjéhez?
– Haydn jól ismerte Mozartot, játszotta a zenéjét, barátok voltak. Salomon úgy tervezte, hogy Mozart lesz a következő komponista, akit kivisz Angliába, ám a zeneszerző húzódozott a tervtől. Nem ismerte a nyelvet, sőt, azt is mondta Haydnnak, hogy túl öregnek érzi magát egy ilyen típusú úthoz. A sors kegyetlen iróniája, hogy mégis ő halt meg előbb, 1791 decemberében, miközben Haydn már Angliában tevékenykedett. A „Disszonanciát” Haydn inspirálta, Mozart neki is ajánlotta a művet.
– Jó ideje foglalkozik Haydn és Mozart zenéjével. Változott a velük ápolt kapcsolata az évtizedek során
– Haydn és Mozart összes kvartettjét játszottuk már, ez idő alatt meglehetősen szoros, személyes viszonyom alakult ki velük. Nem biztos, hogy a szerzők egyetértenének ezzel, mégis azt gondolom, hogy ami a kamarazenét illeti, a róluk szóló tudásunk biztos. Az, hogy eredeti hangszereken játszunk, természetesen rengeteget ad az intim viszonyhoz. És bár sok muzsikus állítja, hogy minden alkalommal új árnyalatokat fedez fel a darabokban, én ezt sem mondanám: jól ismerjük és értjük ezt a zenét.
– A kilencvenes évek óta rendszeresen visszajár Magyarországra tanítani és zenélni. Mi olyan vonzó Kelet-Európában egy angol úr számára?
– A történet nem sokkal a berlini fal leomlása után kezdődött, amikor Drezdába hívtak tanítani, és a diákok közül sokan a vasfüggöny mögül érkeztek. Ezek a fiatalok elképesztő lelkesedéssel vetették bele magukat a régizenébe és az eredeti hangszereken való játékba. A nyolcvanas évek végén Kelet-Európában régizenével foglalkozni szinte felforgató tevékenységnek minősült, miközben még Nyugaton is sokan gyanakvással nézték a dolgot. A tanítást követően a Salomon String Quartettel többször is felléptünk a régióban. Erre az időre datálódik barátságom Vashegyi Györggyel és az Orfeo Zenekarral is. Velük dolgozni mindig felemelő élmény, mert a régizene iránti erős elkötelezettségük rendkívül magas technikai színvonallal párosul.
