Az új évben is folytatódik a Haydneum fortepiano-sorozata. A budapesti tanulmányai után sikeres nemzetközi előadói és pedagógusi karriert befutó Somlai Petrával nemcsak február 24-i koncertje programjáról beszélgettünk, de arról is, hogyan ejtette rabul a fortepiano.
– Budapesten, a Zeneakadémián tanult karvezetést és zongorát, majd érdeklődése fokozatosan fordult a régizene és a historikus hangszerek felé. Mik voltak a fő állomások az úton?
– Eleinte a klasszikus repertoár kötötte le a figyelmemet. Emlékszem, elsősként már azt terveztem, hogy az összes Haydn-szonátát eljátszom, amivel legalábbis kilógtam a kortársaim közül. Húszéves lehettem, amikor Vashegyi György jóvoltából megismerkedtem a fortepianóval: egy Magyarországra került Walter-kópián gyakorolhattam. Anton Walter Európa egyik leghíresebb hangszerkészítője volt, sőt, hangszerészként is dolgozott az Esterházyknál. A Mozarteumban kiállított ötoktávos fortepianót, amely Mozarté volt, szintén ő készítette. Akkoriban nem volt esélyem itthon más historikus hangszeren játszani, és ez sok mindent eldöntött. Ezután kaptam egy ösztöndíjat a Birminghami Konzervatóriumba.
– Birminghambe már fortepianót tanulni ment?
– Nem, modern zongorára szólt az ösztöndíj, hiszen Budapesten azt tanultam. Odaérkezésem után az épületben mászkáltam, egy nyitott ajtó mögött fortepianók sorakoztak. Ott volt egy oktató is, aki beinvitált, hogy megmutassa őket: David Ward, leendő mesterem volt az. Később kaptam tőle egy CD-t, amikor egy Beethoven-szonátát gyakoroltam: azt mondta, hallgassam meg, mert ő nagyon szereti a felvételt. A lemezen Bart van Oort játszott, aki miatt aztán Hollandiába mentem tanulni, majd dolgozni. Visszatekintve logikus, ahogy az egyik lépésből következik a másik, de mindenütt volt egy meghatározó alak, aki támogatott. Már a Zeneakadémián is: rengeteget köszönhetek Lantos István és Szokolay Balázs zongoraművészeknek, az elmélet oldaláról pedig Komlós Katalin zenetörténésznek és Dubrovay László zeneszerzőnek – máig táplálkozom a tőlük tanultakból.
– Amikor modern zongoráról fortepianóra váltott, mindent el kellett felejtenie, amit addig tudott a billentyűsökről?
– Technikai és hangszerkezelési értelemben igen, mivel két különböző hangszerről beszélünk, eltérő adottságokkal és mechanikával. Egy modern zongora egészen más „szerszám”, másra inspirál és más lehetőségeket biztosít az előadónak. A legfontosabb talán: senki ne fortepianózzon modern zongorán, és fordítva se! Tény, hogy időbe telt, míg megszoktam és megtanultam a fortepianót, azaz mire mindkét területen otthon éreztem magam. Az a szép ebben, hogy ma előadóként és tanárként mindkettővel dolgozom, és békében megférnek egymás társaságában.
– 2014-ben Bruges-ben jelentős nemzetközi fortepiano-versenyt nyert. Tévedek, ha a régizenével ápolt általános viszony eltérő volta miatt úgy gondolom, hogy nyugat-európai kollégáihoz képest hátrányból indult?
– Van abban valami, amit mond, mert míg Angliában és Hollandiában rengeteg eredeti hangszer megmaradt, Magyarországról mindez nem mondható el. Nyugaton fejlődhetett a régizenés kultúra: ahol vannak historikus hangszerek, ott használják is őket. Ráadásul ott a hetvenes-nyolcvanas évektől megerősödött a régizenei mozgalom – nemcsak az előadó-művészetben, de a zeneoktatásban is. Megjelent egy olyan generáció, Ton Koopmantól John Eliot Gardinerig, amelyiknek a régizene már anyanyelve volt.
– Hollandiában él és tanít, de tág európai kitekintéssel rendelkezik régizenei ügyekben. Ma milyennek látja Magyarországon a régizene státuszát?
– A zeneakadémisták közül sokan kapcsolatba kerülnek a historikus előadásmóddal, egyeseknek ez szívügyévé válik, és többen külföldön folytatják tanulmányaikat. De ki kell mondanunk, hogy a magyarországi régizene első számú, meghatározó alakja Vashegyi György: kivételes lexikális tudása mellett nagyszerű zenész is, aki egyedülálló módon tudja összefogni az embereket. És ha ő nincs, akkor Haydneum sincs, ehhez hasonló régizenei centrumot pedig, amely strukturálisan, előadóművészileg, pedagógiai, kutatási és kiadási szempontból egyforma súllyal van jelen, nem tudok még egyet mondani Európából. Van mit megbecsülnünk és van mire büszkének lennünk.
– Február 24-én a Zeneakadémia Solti Termében játszik. Mit hallunk majd?
– A műsor első felében két kevéssé ismert bohémiai zeneszerző műveit játszom. Leopold Koželuch és Jan Ladislav Dussek is a 18. század második felében, a 19. század elején élt és alkotott: rengeteg művet írtak fortepianóra, és mindkettejük zenéje már erősen a romantika felé mutat. Dussek szonátáit nyolc másik fortepianista együttműködésével vettük épp lemezre, rendkívül érdekes repertoárt alkotott. A második részben Schubert egyik utolsó műve, a nagy A-dúr szonáta következik. Ez utóbbit a Haydneum tulajdonában lévő Conrad Graf-kópián játszom, amely egy valódi romantikus hangszer. Az első részben várhatóan egy Fritz-kópiánál ülök majd.
– Milyen szempontok döntenek egy szólóest műsorának összeállításakor?
– Nagyon szeretek olyan programot összerakni, amelyben méltán ismert és teljesen méltatlanul elfelejtett, kiváló zeneszerzők művei egymás társaságában jelennek meg. Ez esetben a vezérszál a romantika kialakulása: én magam is rácsodálkozom néha, hogy a romantika a zenében jóval korábban megszületik, mint azt általában gondoljuk.
– Hallgatóként mire érdemes figyelnünk, ha fortepiano-koncertre megyünk?
– A közönség bármennyire is ismeri vagy megszokta, netán szereti a fortepianók hangzását, az első hangok mindig meglepetést okoznak. A fortepianók között tapasztalható különbség ugyanis más jellegű, mint a modern zongorák közötti. Az est két részében hallható két hangszer közötti eltérés is óriási lesz, és ez mindenképp izgalmas. Gyorsan hozzáteszem: az előadónak is, nem csak a nézőnek. Mert az interpretációról az előadó dönt, de aztán jön maga a hangszer, és a végső szó az övé. De ne feledjük: olyan zenét egyetlen szerző sem írt, amely a saját hangszerén rosszul szólt volna. Ez teszi igazán különlegessé a játékot a historikus hangszereken.
