A sokoldalú svájci muzsikus, Stephan MacLeod nevét az utóbbi években sok hazai koncertlátogató megismerte. Március 3-án Pécsen, két napra rá Budapesten a Haydneum Müpa Bérlet harmadik koncertjén a János-passió basszus szólamát énekli. Vele beszélgettünk munka és luxus összefüggéseiről, a komplexusok magunk mögött hagyásáról és arról, mitől fantasztikus élmény számára egy magyar anyanyelvű zenekarral dolgozni.
– Művészként nem Johann Sebastian Bach kizárólagos elkötelezettje, de munkásságában fontos szerepe van a barokk zeneszerzőnek. Mikor vált az ön számára ilyen fontossá?
– Más okok állnak amögött, hogy miért szeretem annyira a zenéjét, illetve hogy zenészként miért vált ennyire jelentőssé számomra. Kisgyerekként hegedülni és zongorázni tanultam, és korán találkoztam Bach műveivel. Gyorsan felismertem, hogy van valami kivételes a nyelvben, a szerkezetben, a tisztaságban, ahogy hozzám és mindenki máshoz is szól ez a zene. És valóban, Bach nem az egyetlen szerelem, zongoristaként Schubert, Schumann vagy Brahms közelebb állt hozzám. Amikor professzionális zenésszé váltam, egyszer csak észrevettem, hogy mélyen belevetettem magam Bach zenéjébe és világába. Ez óriási boldogság: mintha családtag lenne, annyiszor és annyiféle helyzetben játszottam már. Amikor többet kezdtem vezényelni a műveit, vagy amikor az együttesemet, a Gli Angeli Genève-et létrehoztam, szükségszerűen változott a vele való viszonyom. Fiatalon nem igazán foglalkoztatott a kontextus, csak a zene érdekelt, de a korral ez is egyre fontosabbá vált.
– Egy helyen azt nyilatkozta, nem szabad Bachhoz komplexussal vagy önbizalomhiánnyal közelíteni. Mire gondolt pontosan?
– A zenészek, de talán a hallgatóság körében is jelen van valamiféle tartózkodás, aminek Bach nagysága az oka. Persze géniusz volt, de én azt vallom, hogy valójában nem több mint egy muzsikus. Ilyen értelemben nem is tartja magát művésznek, a címkével járó elvárások nem érdeklik. Zenészcsalád sarja, ahol minden muzsikusnak az a célja, hogy a lehető legjobban végezze el a feladatát; igaz, Johann Sebastian tehetségesebb volt, mint bármely elődje. Sosem dőlt hátra, sosem elégedett meg azzal, amit elért, tökéletes összhangban a protestáns etikával. Amikor a zenéjével foglalkozom, rengeteget segít, ha erre gondolok, mivel ehhez a felfogáshoz könnyen tudok kapcsolódni. Zenésztársaimnak is ezt a megközelítést igyekszem átadni: ne úgy nézzünk Bachra, mint aki elérhetetlen magasságban lebeg fölöttünk! Persze hogy ott van legfölül, de mégis: ő „csak” egy zenész.
– Az utóbbi évtizedekben az éneklés és a vezénylés elválaszthatatlan az életében. Van elsőbbsége bármelyiknek?
– Nem, számomra egyetlen prioritás van: annak a luxusa, hogy olyan művészekkel dolgozhatok, akikkel dolgozni akarok. Ami a két terület egymáshoz való viszonyát illeti, jóval hosszabb ideig énekeltem, mint amennyi ideje karmesterként is tevékeny vagyok. Amikor az első gyermekem megszületett, valami megváltozott bennem, és úgy döntöttem, itt az ideje megalapítani a saját együttesemet. Az éneklésben, különösen ha szólista az ember, van valami igazán félelmetes. A vezénylés talán menekülés is volt ettől az érzéstől: a partitúra, a zenekar, az interpretáció mögé egy kicsit el lehet bújni. Érdekes módon ezután az éneklés is könnyebbé vált, sikerült megtalálnom az ideális távolságot. Tizenegy éve elkezdtem egyetemen is tanítani, ami szintén segített a kételyeim eloszlatásában, hiszen elsősorban a munkatársakért, a tanítványokért, a futó projektekért kell felelősséget vállalnom. Hiszem, hogy ezek a változások egészségesebbé tették a zenéhez fűződő viszonyomat. Akikkel pedig együtt zenélek, sokszor közeli barátaimmá is válnak. Csodálom őket zenészként, de ugyanolyan fontos, hogy lássam őket, ahogy együtt szólaltatják meg a muzsikát. Mint amikor az ember elhívja két, egymás számára ismeretlen barátját vacsorázni, és figyeli őket, ahogy megtalálják a közös hangot. Sokszor ez a gondolat mozgat különböző vállalásaimban.
– Az utóbbi években egyre többször találkozunk önnel énekesként és karmesterként is Magyarországon. Miért?
– Leginkább azért, mert nagyon jó és kedves emberekkel ismerkedtem meg. Budapest pedig mindenestül lenyűgöz. Imádok itt sétálni, és építészeti szempontból Európa egyik leggazdagabb városának látom: ízlés és elegancia együtt van jelen. Ráadásul nem olyan, mintha egy múzeumban járkálnék, él és vibrál az egész. A magyarországi zenei életet is különlegesnek tartom. Vashegyi György a Nemzeti Filharmonikusokhoz hívott énekelni és vezényelni, és ott olyasmivel szembesültem, ami alig létezik máshol. A zenészek szakmai tudása elsőrangú, de az, hogy mindenki ugyanazt a nyelvet, a magyart beszéli, rengeteg többletet ad. A komolyzene világa olyan, mint Bábel tornya: mindenki több nyelven beszél, a szimfonikus zenekarok tagjai a föld különböző pontjairól származnak. Az viszont, hogy közös az anyanyelv, azt is maga után vonja, hogy azonosak a kultúra alapjai, illetve mindenki pontosan érti a másiknak még a gondolatát is. És bár nem beszélek magyarul, amikor önöknél vagyok, egyértelműen úgy érzem, mintha hazaérkeznék.
– Márciusban két alkalommal, Pécsen és Budapesten énekli a János-passiót. Ilyenkor a karmester énje kikapcsol, és csak azt teszi, amit kérnek öntől?
– Hogyne, és ezt nagyon élvezem, hiszen ilyenkor minden felelősség nélkül csak a zenére koncentrálhatok. Ahogy mondtam, nem dolgozom bárkivel, és szerencsésnek tartom magam, hogy olyan kollégákkal működhetek együtt, akiktől tudok valami újat tanulni. Az mindig előfordulhat, hogy az interpretációnk eltér, de ilyenkor ezt megbeszéljük: Vashegyi György és a magyar zenészek minden felvetésre gyorsan és nyitottan reagálnak.
– Idén ünnepeljük a János-passió születésének háromszázadik évfordulóját. Mitől különleges az ön számára ez a mű?
– Mondhatom, hogy kívülről-belülről ismerem az oratóriumot: eddig öt alkalommal készítettem belőle felvételt, és több mint száz alkalommal énekeltem már. És Bachhal mindig ugyanaz történik: amikor az ember előadóként kapcsolatba kerül vele, azonnal előjön az első, az „ősi” szenvedély. A János-passió története különösen összetett, mivel Bach hosszú időn át javítgatta, sokat módosított rajta. Ezek a változtatások a már említett praktikum felől érthetők meg: ha a zenekarában aktuálisan nem volt elég jó a fuvolista, átírta a szólamát, és így tovább. A változtatásokra érdemes egy folyamat lenyomataiként tekinteni: kicsit olyan, mint egy patchwork, ami az előadót jófajta, kivételes szabadsággal ruházza fel.
