Ritka ajándék, ha valaki Haydn oratóriumához, A teremtéshez hosszú időn át újra és újra visszatérhet: Szutrély Katalint október 17-én a szoprán szólista szerepében hallhatjuk a Zeneakadémián. A pálya lépcsőfokairól, dalokról és operáról, meg persze Haydn zenéjéről is beszélgettünk.
– Az énektanár és karvezetés szakkal párhuzamosan végezte a magánének szakot is. Miért?
– A családunkban mindig erősen jelen volt a zene szeretete. Anyai nagymamám zongoratanárnő volt, apai nagyapám zongora szakra járt a Zeneakadémiára, apai nagymamám énekesnő szeretett volna lenni. Gyerekként vittek a szüleim operába, koncertre, zongorázni tanultam. Tizenkét évesen a Traviatát láttam az Erkel Színházban, és akkor fogott el először az az elementáris érzés, hogy nekem énekelnem kell. A középiskolát a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában végeztem, melyet automatikusan követett a Zeneakadémia karvezetés tanszaka, emellett Szegedre jártam ének szakra Berdál Valériához. Az éneklés esetében gyakran kétesélyes, hogy az embernek sikerül-e a pályán maradnia. Úgy éreztem, kell egy „biztosabb” diploma, ezért mentem a karvezetés tanszakra. A kétféle képzés mindig erősítette egymást: a hangom jó szolgálatot tett tanítás közben, illetve óriási előny, hogy nincs szükségem korrepetitorra ahhoz, hogy megtanuljak egy darabot.
– Később jött egy izgalmas fejezet Rózsa Veránál Londonban, akinél nem csak énekelni tanult. Mit még?
– Vera mindenekelőtt egy egészen csodálatos ember volt. Bölcs, okos asszony, és fantasztikus muzsikus. Tizenöt éves lehettem, amikor megismertem: a Zeneakadémián tartott kurzust, engem pedig az első nap elvarázsolt, ahogyan félrehajtott fejjel, hátrakulcsolt kézzel hallgatta az énekeseket. Amikor magyar énekes kereste fel, mindig igyekezett segíteni: Komlósi Ildikótól Polgár Lászlóig sokakkal volt kapcsolatban. Úgy mentem ki hozzá, hogy mondja meg, érdemes-e énekelnem, és esetleg tanulhatnék-e egy rövid ideig nála? Majdnem négy évig maradtam. Kiváló ember volt, remek humorral; az énektanítás mellett szerette és megértette az énekesei lelkét, és csodásan zongorázott. A zene iránti feltétlen szeretetével nevelte növendékeit. A technikáról direkt módon nagyon keveset beszélt, mindig a zenén keresztül tanított. Van, amit csak évtizedekkel később értettem meg. Azt mondta nekem, hogy „a hang majd megmutatja, hogy hova akar menni”. Ez számomra különösen fontos tanács lett, mivel későn érő hangom van: sokáig nem tudtam, hogy szoprán vagy mezzo leszek-e. Vera türelemre intett – igaza lett.
– Miért vált ennyire fontossá a dal az életében? De azt is kérdezhetném: milyen egy jó dal?
– Tizenhárom éves voltam, amikor az apai nagymamám meghalt. Soha nem beszélt arról, hogy fiatalon énekelni tanult. Halála után megkaptam pár kottáját, többek között egy Schubert-dalkötetet, és amikor ezt elkezdtem zongorázni, énekelni, végleg elvesztem: egy máig tartó, örök szerelem született. A daléneklést egyszerűbb megszervezni, mint egy zenekari koncertet: csak egyetlen csodálatos partnerre van szükség, akivel képesek vagyunk egy világot teremteni. A mai napig kivételes boldogságot okoz, ha van pár szabad percem, és a zongorához leülve eljátszom és -énekelek egy Schubert-dalt. Hogy mitől jó egy dal? A muzsika az elsődleges, amely hat rám, de a zene a szövegből ered, és a vers, a szavak is rendkívül fontosak. Még akkor is, ha egy-egy, a zeneszerzőt megihlető költemény esetleg nem olyan magas színvonalú.
– A dal mellett az opera is otthonos területe.
– Férjemmel, Vashegyi Györggyel már sok operaszerepet adhattam elő, főleg koncertszerű előadásban, a barokk és klasszikus repertoár műveiből. Nagyon szeretem Wagner zenéjét is, és a hangomnak nagyon jólesik a muzsikáját énekelni. Záborszky Kálmánnak köszönhetően már többször volt lehetőségem Wagner műveiben fellépni. Három gyerek és egy nagyon elfoglalt férj mellett ez nagy dolog. Az énekesi karrierem Gyurinak köszönhető, aki hitt és hisz bennem. Erőt és lehetőséget adott ahhoz, hogy a szülések után visszatérjek: az embernek ilyenkor újra és újra meg kell találnia a hangját. És bár többször feltettem magamnak a kérdést, hogy miért csinálom ezt, hiszen taníthatnék is, mindig rájövök, hogy a hangomon keresztül megszülető muzsikálás szerelme nem hagy szabadulni. Remélem, a tanítás egyszer visszatér még az életembe.
– A teremtés gyakran felhangzik koncertteremben, az ön életében is gyakori vendég. Vannak veszélyei annak, ha valami ennyire közismert?
– 2012-ben énekeltem először a szopránszerepet, és életemben ezt a művet énekelhettem el legtöbbször színpadon. Az oratóriumok esetében egy művet általában egy-két alkalommal adunk elő, A teremtés ilyen szempontból is kivételes találkozás. Zenéjével, szövegével tökéletesen tudok azonosulni. Értem a kérdését, de éneklés közben nem hasonlítgatom magamat más énekesekhez. A színpadon állva csak az érdekel, hogy a tőlem telhető lehető legszebben adhassam át a hallgatóságnak a muzsikát, „mondhassam el”, amit a zeneszerző papírra vetett. Rendkívül fontos a zenészek támogatása, és a jó karmester, aki segíti az énekest. Az, hogy ő történetesen a férjem, mindennek tetejébe még egy csodálatos, egyedülálló ajándék.
– Mi változott azóta önben, hogy először énekelte Gábriel és Éva szerepét az oratóriumban?
– Az ember szelleme, lelke mellett a teste, a hangja is folyamatosan változik, évről évre alakul, és egyelőre úgy érzem, hogy jó irányba. A teremtés esetében minden alkalommal egyre könnyebb énekelni a művet, ahogyan múlik az idő. Mindig nagy öröm Haydn csodálatos muzsikájával találkozni.
– Hadd lessünk be Vashegyi Györggyel közös otthonukba egy pillanatra! Hogy kell elképzelnünk egy átlagos napot: a mindennapi teendők mellett beszélgetnek Éva szerepéről?
– Nagyon örülnék, ha erre gyakran lenne mód, vagy ha, mondjuk, Gyuri leülne a zongorához, és elénekelhetném neki valamelyik áriát. Ritkaságszámba megy az otthoni, közös zenélés, kevés erre a huszonnégy óra. A kottát nézve szoktunk dolgokat átbeszélni, és a többi szólistának elküldött próbarend vonatkozik rám is. Persze ha van kérdésem, felteszem, és a próba kezdetére általában megvannak a válaszok is.
