„Szárnyaló, remek kreatív képességekkel rendelkező, hangszerét fenomenálisan kezelő csellóművész” – így jellemezte Norbert Hornig zenekritikus öt évvel ezelőtt a fiatal csellistát, Gabriel Schwabét. Az 1988-ban Berlinben született Schwabe azóta is megőrizte ezt a szárnyaló magasságot, és hírnevét is megszilárdította. Ez többek között a Naxos kiadónál megjelent, nagy sikerű lemezeinek is köszönhető. A kiadóval 2015 óta áll szerződésben. Az április 21-én Wroclawban megrendezésre kerülő ICMA-díjátadón ő képviseli majd a Naxost, amely az év ICMA-kiadója. A csellistával Frauke Adrians, a ‘das Orchester’ magazin munkatársa, az ICMA zsűritagja beszélgetett.
– A legújabb CD-jén többek között Sosztakovics és Prokofjev balladáit játssza. Ezekben a zenékben különösen otthon érzi magát?
– Van egyfajta természetes érzékenységem a 20. század zenéjéhez – ennek a korszaknak a repertoárjához férek hozzá legkönnyebben. De ez nem jelenti azt, hogy be vagyok zárva, otthonosan érzem magam általában a romantikus művekben is. Szólistaként fontosnak tartom, hogy a repertoárom széles skálán mozogjon. Csellistaként pedig – a zongorával vagy hegedűvel ellentétben – abban a helyzetben vagyok, hogy az irodalom minden lényeges művét ismerem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert megvan a szabadságom, hogy időnként valami újat is felfedezzek.
– Mint például Frank Bridge Oration című csellóversenye a második legutóbbi CD-jén?
– Pontosan. Ez olyan zene, amit tényleg érdemes újra felfedezni. A Naxos kiadóval rengeteget gondolkodtunk a CD koncepcióján. Utólag visszagondolva meglepő, hogy mennyit, mert a Bridge – Elgar párosítás tulajdonképpen kézenfekvő. Mindkét zeneszerző az első világháború hatása alatt írta versenyművét, műveik tartalmilag és érzelmileg is közelállnak egymáshoz. Csakhogy Bridge oratóriuma a bemutatója után nem sokkal szinte feledésbe merült, míg Elgar versenyműve mindvégig ismert és népszerű maradt.
– Ha valaki Elgar csellóversenyét hallja, óhatatlanul Jacqueline du Pré jut eszébe. Példaképként tekint rá vagy a cselló más régi mestereire?
– Jacqueline du Pré és a többi régi mester fontos inspiráció számomra. Ám akkor, ha Elgar versenyművét játszom, nem követhetem el azt a hibát, hogy du Pré nyomdokaiba próbálok lépni. Úgy hiszem, minden csellista a saját személyes interpretációjához jut el. Engem erre ösztönöz a nagy elődök és felvételeik tanulmányozása is.
– A Naxos szabadságot ad önnek a CD repertoárjának kiválasztásában?
– Igen! A CD-projekteket közösen készítjük el; ez már a Saint-Saëns csellóra és zenekarra írt műveit tartalmazó lemez esetében is így volt, amelyet 2017-ben a Malmöi Szimfonikus Zenekarral közösen rögzítettem Marc Soustrot vezényletével. A Naxosszal való együttműködésem kiváló; ennél a kiadónál minden lemezemet élvonlbeli zenekarokkal és nagyszerű karmesterekkel rögzíthetem.
– Amikor a Naxos még új volt, a 80-as évek végén és a 90-es években, sok zenész és lemezvásárló körében nem volt jó híre, legalábbis Németországban. A CD-k olcsók voltak, de cserébe középszerű felvételeket kaptunk középszerű művészekkel…
– Soha nem érdekeltek ezek az előítéletek, mivel a saját tapasztalataimnak egyáltalán nem felelnek meg. A Naxos CD-k az elsők között voltak, amelyeket diákként és hallgatóként megvettem, és nem csak azért, mert olcsók voltak. Mindig is tetszett, hogy a Naxos a repertoárra koncentrál, és nem annyira a művészre vagy a „klasszikus sztárra”. Úgy tapasztaltam, hogy ez a fajta megközelítés egy bizonyos típusú zenészeket vonz. Emellett a kiadó kínálata rendkívül széleskörű – mindig van valami új felfedeznivaló hallgatóként és zenészként is! Nagyon örülök, hogy ehhez a kiadóhoz szerződtem, az évek során egy nagyszerű partnerség alakult ki.
– Hogyan jutott el a csellójátékhoz? Mindig is ez volt az álomhangszere, a mottó szerint: „cselló vagy semmi?”
– Édesanyám zongoratanárnő, így a zongora mindig ott volt a házunkban, és már gyerekkoromban elkezdtem játszani rajta. Később jött a hegedű, de ahhoz nem volt tehetségem – soha nem tudtam például vibrátózni rajta! Később a csellót magától értetődő továbblépésnek éreztem, így nyolcéves koromban ezt a hangszert választottam magamnak.
– Melyik tanárai voltak a legfontosabbak számára?
– Igazából két ilyen tanárom volt: Catalin Ilea a berlini UdK-n, akihez nagyon korán eljutottam. Őt a zenei nevelés ikonjának tartom, meghatározó időszak volt számomra, amíg tőle tanulhattam. A másik Frans Helmerson a Kronberg Akadémián.
Mindketten hihetetlenül gyengéd és szeretetteljes módon tanítottak, ugyanakkor sokat követeltek tőlem. A kettejükkel való közös munka ébresztett rá arra, hogy én magam is tanítani akarok, át szeretném adni a tudásomat és a képességeimet.
– A 2020-2022 közötti időszak a legtöbb szabadúszó zenész számára nagyon nehéz volt. Ön hogyan vészelte ezt át?
– Egyetemi tanári kinevezésem miatt kiváltságos helyzetben vagyok. A feleségem is az egyetemen tanít, így az anyagi gondjaink nem voltak olyan nagyok, mint sok kollégáé. Az azonban kihívást jelentett, hogy ilyen hosszú ideig nem játszhattam nyilvánosan. A feleségemmel – ő hegedűművész – arra is felhasználtuk ezt az időszakot, hogy elmerüljünk a zenében, próbáljunk, ismerkedjünk a művekkel. Aztán a lezárás közepén kaptam egy különleges lehetőséget, az ORF Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekarával dolgozhattam együtt Bridge és Elgar csellóversenyein. A projekt kezdete előtt egy héttel még azt sem tudtam, hogy bejuthatok-e Bécsbe a lezárások miatt! De sikerült.
– Mi lesz a következő zenei projektje?
– Most a közeljövőben lesz egy nagy Beethoven-projektem. Ezt kiváltságnak tartom – hihetetlen, mi minden történik zeneileg Beethoven műveiben. Mérföldköveket állított fel! Be kell vallanom, hogy gyerekként egyáltalán nem értettem Beethovent, sok időbe telt, mire közelebb kerültem hozzá. Ha például az op. 102.2. D-dúr 5. csellószonátára – és különösen a fúgára – gondolok, még most sem mondanám, hogy mindent értek, ami ott történik. Beethovent magunknak kell felfedezni, újra és újra. Az előadóval való interakció a döntő.
Ezt próbálom átadni a tanítványaimnak is: mindig friss szemmel nézzenek rá a partitúrára, minden művet fedezzenek fel újból maguknak, még ha csak részletekről van is szó. Zenészként így tudunk életben maradni!
