A francia tenor, Cyrille Dubois a Vashegyi György vezette Orfeo Zenekar és Purcell Kórussal közös, Jouissons de nos beaux ans című albumért nyerte el a 2024-es ICMA-díjat. Az énekessel a nemzetközi zsűri egyik tagja, Luc Boentges készített interjút.
– Mit jelent önnek, hogy megkaphatta az ICMA rangos elismerését?
– Nagy meglepetés volt a számomra és mérhetetlenül büszke vagyok. A díj versailles-i Barokk Központ és a Vashegyi György vezette Orfeo Zenekar és Purcell Kórussal közös eredmény, egy hosszú távú és gyümölcsöző együttműködés sarokpontja, amiért nagyon hálás vagyok.
– Hogyan értékeli az előbb említett közös munkát?
– Vashegyi Györggyel, aki a francia zene szakavatott ismerője és szenvedélyes rajongója már többször volt alkalmam együtt dolgozni, ahogy a Versailles-ban működő Barokk Központ munkájában is részt vettem már. Számomra nem volt kérdés, hogy ha francia barokk repertoárról van szó, akkor velük kell dolgoznom. A díjazott lemezre olyan, a nagyközönség előtt kevésbé ismert szerzők művei kerültek, mint François Rebel, François Francoeur, Antoine Dauvergne, Jean-Joseph Cassanéa de Mondonville és François-Lupien Grenet. Az, hogy olyan zeneszerzőket és műveiket mutassunk be, fedezzük fel újra, melyek kis híján a feledés homályába vesztek, számomra egyfajta elköteleződés és egy csodálatos feladat is egyben.
(…)
– Mennyi munka van egy ilyen album összeállításán?
– Egy ilyen, több zeneszerző műveit bemutató válogatást is nagyon komoly kutatás és előkészület előzi meg. Mivel különböző darabokról van szó ezért fontos volt, hogy találjunk egy témát, egy hangulatot, ami összeköti ezeket a darabokat. A felvételen a tenor hang áll a középpontban, az sokszínűség, ahogy a francia barokk repertoár felhasználta annak erejét, finomságait és gyengédségét.
– Hogyan viszonyulsz a saját hangszeredhez, a hangodhoz?
– Az a hang, amit tegnap volt, nem ugyanaz a hang, amit holnap lesz. Nekünk énekeseknek a test fiziológiájával párhuzamosan szinte folyamatosan változik a hangunk. Én arra törökeszem, hogy ezt a törékenységet ezt a változékonyságot a lehető legnagyobb mértékben használjam fel ahhoz, hogy különböző, az adott karakterhez leginkább illő érzelmeket tudjam kifejezni. Ez nem más mint egyfajta a történetmesélés más és más hangszíneken.
– Hogyan találja meg az egyensúlyt a dal és az opera között?
– Lenyűgözőnek találom a két műfaj között különbségeket és az átjárási lehetőségeket is. Egy opera esetén van egy egészen grandiózus produkció, annak minden részletével melynek az énekhang csak egyetlen eleme. Azt veszem észre, hogy amikor egyetlen zongorával állok a színpadra, sokkal nagyobb ráhatásom van a saját művészi döntéseimre, ami egyben nagyobb felelősség is, míg egy opera esetén az egyéni hang mellett egy egységes egésznek is meg kell felelni. Annyi felfedeznivaló van mindkét területen, hogy legszívesebben az egész hátralévő életemet azzal tölteném, hogy kevésbé ismert művek és zeneszerzők előtt nyitók új, felfedezésre váró utakat (…)
Az interjú teljes egészében ide kattintva olvasható angol nyelven.
