A Három hollóban találkoztunk Nagy Gerzsonnal, akinek eddig két regénye (Délután apámmal, 2020, Ablak az Ontario-tóra, 2022) jelent meg a Kalligram Kiadónál. A pesti zaj ellenére hosszan tudtunk beszélgetni írásról, olvasásról, de szóba került a depresszió, illetve, hogy mit is csinál egy könyvvizsgáló.
– Három éve ismerjük egymást, de van most rajtad valami, ami szokatlan.
– Biztos a karikagyűrűre gondolsz, nem hordtam sokáig. Zavart. Most viszont kellett a változás. Gondoltam, felveszem.
– Miért volt szükséged változásra?
– Nem voltam jól.
– És ez segít? Ha a külső megjelenésedbe vagy a szokásaidba behozol valami újat?
– Nem (nevet). Más segített, de nem tudom, hogy micsoda.
– Miért voltál rosszul?
– Nem tudtam írni, depressziósnak éreztem magam, és ez most hosszabb ideig tartott. Ilyenkor nehezen funkcionálok, nem megy a koncentráció. A szokásos tüneteken felül poszt- Covid jeleket is tapasztaltam, nemrég olvastam az agyködről. Leginkább a szűk környezetem veszi észre. Ingerlékeny vagyok, türelmetlenebb. Ebben a rossz periódusban talán az apai szerepem működik a legjobban.
– Mi jár a fejedben ilyenkor?
– Van-e értelme bárminek is. Küzdelem megy bennem.
– Sportolsz?
– Igen, de ha rosszul vagyok, ahhoz sincs kedvem. Viszont rájöttem ezalatt a hosszú időszak alatt, hogy ne küzdjek az ellen, hogy rosszul vagyok, csak hagyjam, hogy történjenek a dolgok. Írás helyett leültem olvasni. Angolul Agatha Christie-t, egy történelmi regényt, az új Márton László könyvet meg Kácsor Zsolt új regényét.
– Kamaszként is szimultán olvastál?
– Lehet, nem igazán emlékszem.
– Osztod azt a véleményt, hogy előbb olvasóvá kell válni, utána lehet csak író az ember?
– Igen és nem is. Eleinte keveset olvastam, aztán tizenöt éves koromtól fogva nagyon sokat.
– Jött valaki az életedbe, aki hozzájárult ahhoz, hogy a könyvek felé fordulj, például egy szerelem?
– Az is bejátszott, de nálam egy barát volt, akivel erősítettük egymást. És meghatározó volt az irodalomtanárom is. Nyíregyházán jártam szakközépiskolába.
– Mikor döntötted el, hogy az első könyved témája a középiskolai kollégiumi évekről fog szólni?
– Nem tudtam, hogy valaha könyvet fogok írni. Sok szövegem volt erről az időszakról, versek, novellák. A Délután apámmal is eredetileg vers volt, aztán rájöttem, hogy sokkal több van benne, és elkezdtem sztorikat írni hozzá, így alakult ki a kollégiumi történet a nevelőtanárral.
– A tizenöt éves éned nem akart irodalommal foglalkozni?
– De, akart. Nagyon izgatott. Verseket írtam. Amikor Budapestre kerültem egyetemre, meg is jelentek verseim. A 2000-es évek elején pedig novelláim.
– Emlékszel az elsőre?
– Igen, ’94 februárjában az Ezredvégben.
– De akkor még nem használtad a Nagy Gerzson írói nevet.
– Nem, akkor még nem.
– Hazavitted megmutatni a szüleidnek a lapot?
– Bizony.
– Mit szóltak?
– (Nevet). Nagyon nem értették, csóválták a fejüket, röhögtek. Távoli volt nekik ez a világ, a szerelmes versek – akkoriban József Attila és Garcia Lorca hatottak rám legerősebben.
– Bölcsészkar számodra nem volt opció, kellett egy rendes szakma?
– Apám szerint igen.
– Az volt, amit ő mondott?
– Ott akartam hagyni a Közgázt, elmenni bölcsésznek vagy tanárnak, de nem engedte, keményen közbevágott.
– Nem volt szabad akarat?
– De, csak volt egy határa a szabad akaratnak.
– A Délután apámmal verset elolvasta édesapád?
– Igen, de az speciel nem is róla szólt, hanem valaki más apjáról.
– Volt bármilyen visszajelzése? Egyébként nem nehezteltél rá, hogy nem hagyta, hogy a saját fejed után menj?
– Nem nehezteltem, mert tudtam, hogy a legjobbat akarja nekem, de a regényben talán érezhető, hogy ezt a lépését megbosszultam. Apám kíváncsi volt rám, de nem tartotta komoly ügynek az irodalmat. Szerettük egymást. Amikor megjelent az első könyv, sajnos már nem élt, ahogy anyám sem.
– Te egy elég szabálykövető ember vagy.
– Alapvetően igen, de inkább azt mondanám, hogy vannak nagy szabályok, amiket fontosnak tartok és vannak kis szabályok, amiket viszont nem szeretek betartani, ha nem látom értelmét. Épp csak annyira nem tartom be, hogy ne szegjem meg a nagy szabályt. Például, ha valakiért odavan mindenki, akkor én azért a valakiért nem szeretek rajongani. Van bennem egy lázadó, de ez kívülről, az életemen nem látszik, a szövegeimben viszont tetten érhető. Nem követem a tömeget. Ha jó valami, kétségeim lesznek amiatt, mert sokan követik. A népszerűség megváltoztatja az embert, általában nem jó irányba, és ehhez én nem tudok kapcsolódni.
– A Délután apámmal című könyvedben a főszereplő a középiskolai keménymag tagja?
– Mondhatjuk, hogy igen. Nem tartozik oda, de idővel beveszik. Hozzám hasonlóan, mert én is addig küzdöttem, amíg bevettek. Rengeteg energiát tettem bele. Valószínű, hogy a keménymagban lévőknek ez ugyanúgy küzdelem, csak kívülről az ő erőfeszítéseik könnyedebbnek látszanak.
– Vállaltan önéletrajziak a regényeid. Miért döntöttél így, hogy rólad szólnak a történetek?
– Ki másról szóljanak?
– Nem frusztrál, hogy veled azonosítják a főhőst? Szülőkről van szó, testvérről, feleségről, szeretőről, szexről. Nem tesz sérülékennyé?
– Érzem, hogy sérülékennyé tesz, de nem igazán zavar, mert ezt vállaltam. Másrészt azért, mert azonosítható vagyok, ez még fikció marad. Sokan magukra ismerhetnek, de ez akkor is egy olyan történet, ami nem, vagy nem így történt meg.
– Hogyan lesz egy saját élményből fikció?
– Kiemelem magam a karakterből. Kívülről nézem, amíg önálló életre kel.
– 2020 áprilisában jelent meg az első regényed, és ezt követően kezdtél el járni Kukorelly Endre írószemináriumába. Mi változott az írásaidban, miután bekerültél egy szakmai közegbe?
– Nemrég elővettem a Délután apámmalt, és azt figyeltem meg, hogy olyan panelek, klisék vannak benne, amik akkoriban nem zavartak, de így újraolvasva tízből kettőt kihúznék. Vagy ötöt. A második regény egyharmada már a szeminárium alatt született meg, hatottak rám a többiek, ebben a könyvben visszafogottabb technikát használok, az egyik része áradó szöveg, a másik redukált, minimalista próza.
– Szerinted fennáll a veszélye annak, hogy egy irodalmi műhely tagjai, ahol van egy „tanár”, akire jellemző egyfajta stílus, védjegy, akkor a tagok szövegei idomulnak egymáshoz? Nem vész el az egyediség?
– Az tud jó könyvet írni, akinek kialakult a saját stílusa. Vannak, akik évek óta járnak, de még nem találták meg a hangjukat. Én sem biztos, hogy megtaláltam. Kukorelly írástechnikai eszközökre helyezi a hangsúlyt: legyenek jók a mondatok. Ez számomra nagyon hasznos, de semmi nem kötelező, mindenki azt vesz át, amit akar.
– Mit csinál egy könyvvizsgáló?
– Hibákat keres. Az üzleti könyveket vizsgálja, szövegeket és számokat, összeveti, alátámasztja.
– Úgy képzelem, hogy egy hatalmas vaskos könyv előtt ül.
– Régen ilyen volt, ma már minden elektronikusan megy.
– Ha hibát találsz, örülsz? Minek örül egy könyvvizsgáló?
– Amikor kiadom a jelentést. Ez egy kétoldalas szöveg, vélemény arról, hogy az adott beszámoló megbízható és valós képet ad-e. ’99 óta csinálom, 2007 óta vagyok bejegyzett könyvvizsgáló.
– Van még ebben kihívás?
– Kevés, de akad.
– Miért írsz?
– A könyvvizsgálói munka külső kényszer, feladat, amit el kell végzeni, számomra ez könnyítés. Mint egy matekpélda, itt egy feladat, oldd meg. Az írás viszont belülről jön. Független mindentől. Nem kéri senki, hogy csináljam, nem helyez rám nyomást senki.
– Korábban el tudtad volna képzelni, hogy a munkád az írás?
– Persze, mindent el tudtam képzelni, de nem mentem ebbe az irányba. Nem volt időm az irodalomra, szövegekre pláne nem. Pár éve, mióta a gyerekeim nagyobbak, több időm lett.
– Hogy érzed magad az irodalmi közegben?
– Kívülről jövök, nehezen tudok kapcsolódni, nem vagyok bölcsész. A többség innen-onnan ismeri egymást, JAK-tábor stb., én 5 évvel ezelőttig írót se nagyon láttam. Próbálom betájolni magam, hova tartozom, talán egyre magabiztosabban.
– A rivalizálást érzékeled?
– Persze, versengés, irigység mindenütt van. A legfőbb kifogásom az irodalmi élet működésével kapcsolatban az, hogy nagyon erős a kiemelés. Minden évben kb. 5-10 könyvet kiemelnek ilyen-olyan módon, és aztán ezekről a könyvekről zajlik az irodalmi párbeszéd jelentős része. Ezek nyilván nagyon jó könyvek, de talán igazságtalanul felül-reprezentáltan vannak kezelve a nem kiemeltekhez képest. Van itt egy szakadék, ami zavar.
– Te hol helyezkedsz el?
– Nem rossz helyen, valahol a szakadék alatt, nem vagyok sikertelen, de nem érzem magam sikeresnek sem.
– Olvasók vagy a szakma fontos?
– Mindkettő. Nem igazán tudom, hogyan kellen elérni az olvasókat, ilyen szempontból szégyellős vagyok. A közösségi médiában megteszem, amit kell, de magamat kirakni nem szeretem. Keresem az arany középutat, igyekszem balanszírozni.
– Az első könyv megjelenésekor mit hittél?
– Talán nagyobb figyelemre számítottam, naiv voltam. Örültem volna, ha nem csak a top10-be jut be a Margón, hanem a top3-ba is, de végül nem volt csalódás bennem. Az első regényről sok kritika, interjú jelent meg, a másodikról valamivel kevesebb, de nem panaszkodhatom. Kívülről persze simán lehet, hogy sikeresnek látszom!
– Hogy állsz a harmadik regénnyel?
– Nagyon megdolgoztat.
– Utálod már?
– Régóta.
– Mit utálsz benne?
– Még nem jöttem rá. Ez egy anya történet, talán túl közel vagyok hozzá. Anyám nem igazán volt kíváncsi rám, szeretett, de ez kimerült a féltésben, az aggódásban. Apámat érdekelte, milyen vagyok, mi lesz belőlem. A regényben az apa halála után az anya kivonul a világból, nincs több dolga, a tévét nézi lehalkítva a sötét szobában. Megírtam egy nagyobb szövegrészt, nagyjából 100 oldalt, félretettem, fél év után újra olvasgatni kezdtem, és azt vettem észre, hogy nincs benne szeretet. Lehet, hogy ezért utálom. De ha tényleg ezért utálom, akkor jó úton vagyok.
