Február 10-én először látható a Kultúrbrigád Háy János A bogyósgyümölcskertész fia című írásából készített előadása az ISON-ban. Az Erzsébetváros kulturális életének különleges színfoltjajént működő ISON programigazgatójával, Somogyi Hedviggel, és Ugrai István dramaturggal, a Kultúrbrigád produkciós vezetőjével beszélgettünk művészetről, színházról, befogadásról és a függetlenek összekapcsolódási lehetőségeiről.
– Az ISON kicsit több mint két év alatt meghatározó és egyedi színfoltjává vált a VII. kerületi kulturális palettának. Mire vagytok a legbüszkébbek?
Somogyi Hedvig: A legnagyobb eredmény számunkra az a közösség, amit ennyi idő alatt állandónak és visszatérőnek mondhatunk. A kezdetektől célunk volt, hogy sorozatokban, illetve rendszeresen ismétlődő eseményekben is gondolkodjuk; ilyenekből mostanra jópárat magunkénak mondhatunk, amire különösen büszke vagyok. Leginkább amiatt, mert sok láthatatlan munka áll ezeknek a hátterében, rengeteg építkezés, alázat és szeretet, aminek a gyümölcse valójában most kezd láthatóvá válni a külvilág számára. Az ISON-nal együtt indult útjára a Dalszerelőműhely, a BlattNight és az Oláh Marcell által vezetett zenés mesefoglalkozások is. Szintén már harmadik éve, hogy mi lettünk a DanMark duó Simon&Garfunkel estjeinek bázisa, a 2023/24-es évadtól elindult a Spotify-turkáló és a Wagner vs. Marvel sorozatunk, valamint az ISON ad otthont a Papageno Kultúrkocsmának is.
– Hol tartotok most, és miben szeretnétek fejlődni?
SH: Valójában nehéz volt elképzelni, hogy mikor, hol fogunk tartani. Tudtuk, hogy egy önerőből létező teljesen új helyszín jövője mindig bizonytalan, és tisztában voltunk azzal is, hogy nagyon sokat kell dolgozni, és felkészültnek kell lenni minden meglepetésre. Ezzel viszont az is együtt jár, hogy minden sikernek örülünk, minden pillanatot nagyon meg tudunk élni. Hárman vagyunk Bubnó Lőrinccel és Balázs Edgárral, és mindig minden helyzetben tudunk egymásra és magunkra számítani; ez a kialakult csapatmunka ritka és fantasztikus. Mostanra a programjaink szinte mindig teltházzal mennek, ilyen tekintetben, azt hiszem, előrébb tartunk, mint gondoltam. Körülbelül két évad leteltével történt egy ugrás – ami persze inkább csak kívülről tűnik ugrásnak, belülről inkább egy max ellenálláson hajtott biciklizés volt. A harmadik évadunk kezdete óta az eseményeinken biztos közönségre számíthatunk, ez nemcsak a jó érzés és a fellépők miatt fontos, hanem a tervezhetőséggel a büfé-fogyasztás bevételét is optimalizálni tudjuk, ami számunkra létkérdés.
Azt gondolom, hogy a zenei illetve zenéhez kapcsolódó programokban vagyunk a legerősebbek, így most prioritás, hogy a többi ágazatot is fejlesszük. Az ISON mini galériaként is megállja a helyét, rengeteget adnak a hely hangulatához a falainkon megjelenő vizuális alkotások. Bár eddig is volt egy-egy kiállítás, szeretném, ha a képző- és iparművészeti installációk és az ehhez kapcsolódó események egyre gyakrabban, illetve rendszerezettebben és tervezettebben valósulnának meg a jövőben. És most csak a fejlődés művészeti oldalára tértem ki, üzleti szempontból is folyamatosan keressük az új utakat, mert muszáj valahogy ilyen téren is lépkedni előre.
– Ebbe illenek bele a színházi előadások is?
SH: Mindenképp vágytunk a színházi vonalra, és a kezdetektől fogva a független társulatok produkcióban gondolkodtunk. Az Átriumot mindhárman ismertük és szerettük, de alapvetően nem a színházi világban van tapasztalatunk, így az induláskor érthető módon nem ilyen irányba kezdtünk el haladni, viszont mivel produkciós vezetőnk, Balázs Edgár régóta rendszeres fellépője az Átrium egyik előadásának, rajta keresztül hamar értesültünk a társulat mostani helyzetéről és rögtön felvetettük nekik, hogy nézzék meg az ISON-t mint potenciális játszóhelyet. Természetesen maximum csak egy-két személyes előadások jöhettek és jöhetnek szóba a hely méretei miatt. Az ötletet szerencsére pozitívan fogadták és aztán gyorsan meg is ejtettük az első helyszíni bejárást. Nagyon lelkes vagyok és nagyon várom a Bogyóst.
– A közvéleményt hetekig uralták a hírek, hogy az Átrium 2024-ben befejezi a kőszínházi működését. Hol tart most ez a folyamat?
Ugrai István: Mivel a kulturális kormányzat nem változtatott a koncepcióján, az Átrium jelenlegi kőszínházi üzemét a folyamatos teltházak és a sikeres működés ellenére nem tudja fenntartani egy független társulat, jelen esetben a Kultúrbrigád. Legalább kétszer akkora csapat kellene a jelenlegi forma fenntartásához, az állam nem segít semmiben, és senki nem jelezte, hogy ennek biztosítását felvállalja. A tao, majd a támogatások teljes megszüntetésének, a hatalmi szándéknak egyenes következménye ez a helyzet.
– Vannak már azért publikus tervek a jövőt illetően?
UI: Mi mindenképpen szeretnénk színházzal, kultúrával foglalkozni, hogy milyen módon, hogy esetleg mely előadásokat tudjuk továbbvinni valahol, egyelőre nem tudjuk. Az Örkény Színház társulatának felajánlása révén egy produkció továbbjátszása lehet, hogy megvalósítható, február 10-én pedig az ISON-nal közös együttműködésünk debütál majd, de mások eddig nem nagyon jelentkeztek hasonló szándékkal.
– Voltak már egyébként színházi előadások az ISON-ban?
SH: A tavalyi évadunkban volt már egyszer “Az én cellám” (Bukowski-versek) Hajduk Károly és a More von dir duó előadásában, amely nagyon jól sikerült, így megbizonyosodtunk abban, ami már korábban is mindig motoszkált a fejünkben, hogy sokkal jobban ki kellene használnunk a tér adta lehetőségeket és igyekezzünk több színházi produkciót megvalósítani. Nagyon izgalmas hangulat tud kerekedni a modern, mégis meleg hatású falak között és persze az az alapelvünk, miszerint nálunk a fellépők és a közönség már-már összeolvadnak, szintén teljesül ilyenkor.
– Mi az, amit érdemes tudunk a februári előadásról?
UI: A bogyósgyümölcskertész fia az ifjúsági programunk része, a magyar félmúlt hétköznapjainak szépirodalmi feldolgozásait monodráma formában színpadra állító sorozatunk első darabja, a ’70-es évekről. A második darab Totth Benedek Holtverseny című regényének adaptációja volt, a 2010-es évekről, a közbülső időszakot, a ’90-es éveket Vámos Miklós Anya csak egy van című műve képviseli. Ezek gyönyörű és a maguk egyedi történetei ellenére jellemző, korfestő fényképek egy-egy időszakról, és nagyon izgalmas kollektív feladat volt a rangos irodalmi műveket színházra fordítani.
– Milyen számotokra egy ideális játszóhely?
UI: Az Átrium korántsem ideális játszóhely, egy moziból alakult át színházzá, ez számos hiányosságot eredményez, mégis: az hogy együtt lehetünk játszók, nézők, erre lehetőséget ad. Technikai és műszaki értelemben egy variábilis játéktér, normál színházi technikával lenne ideális, a lényeg azonban tényleg csak annyi, hogy a találkozás megtörténhessen, amint a jelenlegi ábra mutatja, ez az egyetlen, ami igazán fontos – ennek érdekében sok kompromisszumot képes kötni az ember.
– És az ISON?
UI: Nagyon kevés az ilyen önerőből létrejövő játszóhely, lenyűgöző, hogy micsoda energia, milyen igényesség van belefektetve, vonzó a hely nyitottsága, levegője, hogy részese lehetünk többféle művészeti ágat találkoztató projektnek. Jó ezekkel a szimpatikus emberekkel és törekvésekkel közös térben lenni.
– A jövőben várható együttműködés más előadások terén is?
UI: Sokszor fordult már elő, hogy valamilyen furcsa körülmény ihletet adott, ez lehet akár egy tér, akár egy közösség is, szóval egyáltalán nem kizárt a részünkről!
SH: Én abszolút híve vagyok az ISON-ban a hosszú távú együttműködéseknek, a rendszerességnek és sorozatoknak. Ezzel együtt azt is gondolom, hogy a legfontosabb, hogy mi is és a partner is maximálisan elégedettek legyünk mind a körülményekkel, mind a közösen kialakított konstrukcióval. Enélkül nincs tiszta jövőkép. Mindenképp egy bevezető, pilot alkalmat szerettünk volna most február 10-én, ami után le fogunk ülni közösen, hogy átbeszéljük a tapasztalatokat, és remélhetőleg a következő előadások fix időpontjait is.
