180-at üt egy átlag emberi szív sprintfutás közben. Jörg Widmann 180 beats per minute című darabja kapcsán kerül birtokunkba ez az információ a KaposFest második napjának esti koncertjén, ahol a Liszt Ferenc Kamarazenekar játszotta el a művet. A nap azonban korántsem a felpörgetett tempókról szólt: német romantikával indult és Leonskajával, majd egy folyamatos lebegéssel zárult.
Nem képezi mindennapi rutinunk részét az, hogy reggeli és kávé után kamarazenével kezdjük a napot. Pedig történhetne így is. A KaposFest egész napos műsorkoncepciója valahol a régi szalonok „éthoszát“ alkotja újra a korábban már említett könnyedséggel, a manírok teljes elhagyásával. Felgyorsult életünk és az az információdömping, amivel minden nap találkozunk, szinte lehetetlenné tesz azt a lelassulást, hogy úgy érezzük, nyugtató élőzene hallgatásával szeretnénk kezdeni napi teendőink sorát. Kaposváron, hasonlóan az operák áriáihoz, ilyenkor kicsit megáll az idő, máshogyan érzékeljük a dimenziókat, ahogyan a 20. század második felének nagy művészetteoretikusai fogalmaznának: ki vagyunk zökkentve.
Délelőtt 11 órakor veszi kezdetét az első program, amely német romantikát kínál, egészen pontosan Schumann és Brahms műveket. Schumann a-moll szonátáját Bősze Ádám úgy konferálja fel, hogy az első kettő tétel dallamossága után a harmadik kissé nehézkes, nem olyan könnyen befogadható, és ezt már a zeneszerző kortársai is szóvá tették. Nem tudom mire gondollhattak 19. századi zenehallgató társaim, de itt és most, a 21. század legelején, a klímaváltozás, a pandémia és a gazdasági válságok korában, a Szivárvány Kulturális Központ koncerttermében hallgatva a darabot, úgy érzem, hogy receptre kellene fölírni mindhárom tételét. Baráti Kristóf és Fejérvári Zoltán kordában, tartott, lappangó érzelmeket közvetített.
Amelyek aztán Brahms f-moll zongoraötösében kitörtek. Farkas Gábor, Kirill Troussov, Pusker Júlia, Liisa Randalu és Ivan Karizna játékát hallva nem válik kérdésessé, miért mondják a német mesterre, hogy a legérzelmesebb zeneszerzők egyike. Schumann után Brahms olyan, mint egy tomboló vihar, belső harc vagy épp egy kitörni készülő vulkán.
Elisabeth Leonskaja nem véletlenül van a világ élvonalában már nagyon régóta. Kivételes tudásáról és tehetségéről már az első napon meggyőzödhettünk, emellett lehengerlően közvetlen személyiség is. Megjelenése egyszerű és kedvességet sugárzó, az esti koncerten a Liszt Ferenc Kamarazenekarral közösen előadott „Jeunehomme” zongoraverseny inkább idézte egy tábortűz körül előadott örömzene hangulatát, miközben a darab a legmagasabb nívón szólalt meg.
César Franck f-moll zongoraötöse azon kevés művek közé tartozik, amelyet egy bizonyos időintervallumon belül újra műsorra tűztek a KaposFesten. Féltem, hogy a Leonskajával fellépő Liszt Ferenc Kamarazenekar játékát nem sikerül felülmúlni, de ezen félelmem alaptalannak bizonyult. A hangverseny első fele egyfajta csúcspont volt, felfokozott izgalommmal, standing ovationnel, innen nehéz volt folytatni.
Franck az f-moll kvintettet mesterének, Camille Saint-Saëns-nak ajánlotta, aki a legenda, szerint nem volt megelégedve az alkotással és ezt szóvá is tette tanítványának. Az emlékezet persze kiszínezte ezt a történetet is: valójában nagyon teszett neki a kamaradarab és viszonyuk továbbra is nagyon jó maradt.
A Fejérvári Zoltán, Pusker Júlia, Haffner Eszter, Liisa Randalu és Várdai István által előadott darab f-moll-ban kezdődik ugyan, de utána rögtön vált és hangnemek egész sorát vonultatja fel a három tételen keresztül. Habár, a Brahms műhöz hasonlóan, most is érzelmi hullámvasútra kerülünk, a Mozart által megteremtett komfortzónából nem esünk ki, végig a biztosnágos kis burokban lebegünk, kb. egy méterrel a föld felszíne felett.