Elindult a 13. Kaposfest és vele együtt a 13. nyitókoncert is, amely egy tökéletes nyitódarabbal kezdődött. Majd miután sikerült ellazulnunk, elérkezett az idő, hogy fesztelenül, immáron oldott lelkiállapotban diskuráljunk Marxról. Aki nem talál összefüggést az előző sorban leírtak között, ne hibáztassa magát: csak az az izgalmasan eklektikus hangulat érkezett meg, amely már évek óta a fesztivál sajátossága, és amely nem más, mint az igényes kamarazene, a közvetlenség és a humor sajátos keveréke.
Ez a Marx persze nem az a Marx, akire elsőre asszociálunk történelmi tanulmányainkból. Joseph Marx osztrák zeneszerző volt, és az egyik legnépszerűbb, legtöbbet játszott élő zeneszerzőnek számított az előző század 30-as, 40-es éveiben. Aki Bősze Ádám házigazda, műsorvezető moderátori stílusát véli felfedezni eme történet prezentálásában, nem jár messze az igazságtól. Az osztrák szerző három dala szólalt meg Kristóf Réka és Fejérvári Zoltán tolmácsolásában.
No, de térjünk vissza a koncertet nyitó Paganini Mózes-fantáziára, amit Várdai István és Farkas Gábor adott adott elő csellón és zongorán. A darab közvetlen, játékos, figyelemfelhívó, de közben bőven ad alkalmat a zenészeknek, hogy megcsillogtathassák tudásukat. Várdai huncut mosolyai jelzik, hogy bizony ő érzi már azt a hangulatot, amelyet nemsokára a közönség is fog. A színpadon örömzenélés folyik a legmagasabb színvonalon, de lazán, kötöttségek nélkül. Valóban magával ragadó ez a koncepció: nem véletlen, hogy a fesztivál már kialakult törzsközönséggel rendelkezik, sokan több száz kilométert utaznak azért, hogy akár egy-egy koncertet, előadót megnézzenek.
A nyitókoncert első része a már jól bevált receptre épült: felvillantani többféle stílust, alkotói karaktert és hangulatot. Paganini és Marx darabjai után Kodály hegedűre, brácsára és csellóra írt Intermezzója és Hubay Carmen-fantáziája szólalt meg. Kodály könnyen befogadható, már-már krémesnek ható kamaradarabját Baráti Kristóf, Liisa Randalu és Ivan Karizna adták elő.
Hubay Carmenje virtuóz, amolyan tipikus fesztiváldarab, amely itt és most nagy energiával és dinamikával robbant be Pusker Júlia és Farkas Gábor kettősében. A Pauk Görgy-tanítvány Pusker együtt él és mozog a zenével, gesztusai, mimikái könnyen magával ragadják a közönséget.
Az első felvonás kötetlen és játékos jellege után a második rész egy nagyszabású, az érzelmeinket-érzékeinket megmozdító darabbal és egy hibátlan, a zeneszerzői szándékot tökéletesen megvalósító interpretációval kápráztatott el minket. Schubert Esz-dúr trióját maga a világhírű zongoraművésznő, Elisabeth Leonskaja választotta kifejezetten erre az alkalomra, hogy előadhassa Baráti Kristóffal és Várdai Istvánnal. Az Esz-dúr trió a kamarazene-irodalom egyik legtöbbet játszott remekműve, Schubert késői alkotása, amely a kor szokásaitól eltérően nagyformátumú és hosszú darab.
Schubert triója tele van érzelmi viharokkal, néha áttetsző, már-már fátyolos hangzással, nagyívű dallamokkal, de kerüli az üres patetikusságot, azt érezzük belőle, hogy minden hangnak szerepe van, semmi sincs pusztán önmagáért, még az ismétléseknek is fontos szerepük van. Ha ismerjük Schubert életét és lelkivilágát, akkor ez az őszinteség, amely a darabból árad, magától értetődő.
A humortól, a rövid kecses daraboktól indultunk, és egy felkavaró, mély művészi élménnyel ért véget az este. Elisabeth Leonskaja, korunk egyik legelismertebb zongoristája rendkívüli odaadással és érzékenységgel közelít a darabhoz, a zongoraszólam kezei alatt egyszercsak lebegni kezd, már-már énekel, valamint tökéletesen illeszkedik Baráti és Várdai szintén virtuóz, ugyanakkor nagyvonalú játékához.
A három művész ismeri és tiszteli egymást, ez érezheztő: száz százalékban működik a magas minőségű kamarazenéléshez nélkülözhetelen kémia. Az interpretációban megszűnik a három személyiség, egy közös akarattá és elképzeléssé válnak, mintha csak egy hangszer szólalna meg, három különböző színnel.
