Délután, miközben Bősze Ádám érdekes és elgondolkodtató előadását hallgattam, azon morfondíroztam, miként is kerültem a legelső fesztiválra 2010-ben, amikor a nyitókoncerten Joshua Bell hegedült a Mendelssohn-oktettben és Kocsis Zoltán vezényelte A katona történetét a Csiky Gergely színház színpadán. Odakinn eközben hatalmas vihar tombolt: a mennydörgések behallatszottak és a lámpák fénye időnként elhalványodott a villámcsapások miatt.
Nem ereszt a Kaposfest, valóban: a mezítlábas Kuusisto, aki Mozart-játéka közben egy betévedt pillangót kísért figyelemmel, vagy a Kocsissal Bartókot játszó Anna Laakso már a legelső pillanattól kezdve rocksztárok lettek, kiabáló, tomboló közönség kergette őket vissza a színpadra, újabb és újabb ráadásokat követelve. Pedig a legelsőn még nem a Szivárványban zajlott mindez, késett az átadás, így a zeneiskola nagytermében és a református templomban lehetett a fesztivál.
De az érzés, a feeling, a flow mit sem változott: a mosolyok, az összekacsintások, az apró játékosságok – ahogyan egy közös hangolás végén Várdai egy pillanatra eljátssza a Big Ben harangjait, mintha otthon a nappaliban készülne, és a közönség azonnal veszi a lapot. Már a nyitókoncerten tele volt a levegő ezekkel a jelzésekkel: megérkeztünk.
Haladjunk sorjában. A nyitódarab egy kortárs kompozíció, Vermeirsch: Merging Celli, két cselló kérdés-felelet és imitációjátéka, igazából bemelegítésnek szánva, de nagyon nagy figyelmet kívánva a két játékostól. Várdai István és LiLa ügyesen és érzékenyen oldották meg a feladatot. Ezek után valóban hirtelen mélyvíz (de ez is Kaposfest-szokás): teljesen más karakterű, merőben más hangulatú darab következett, Chopin tragikus hangú f-moll balladája. Greguss Ágost szerint a ballada „tragédia, dalban elbeszélve”.
Ez az irodalomórákon gyakorta elhangzó megállapítás járt végig a fejemben, mert Lucas Debargue nemcsak a billentyűket uralta fölényes magabiztossággal, hanem megvolt a történet, a story, kinek-kinek más, de ezzel a muzsikával mindenki tudott magában mit kezdeni. Levitt minket rendesen a mélységekig.
A tengeralattjáróról elég hamar leszállított bennünket Tristan Schulze darabja, amely A brácsás feltámadása címet viselte. Ez a különleges kvartett az oly gyakran mellőzöttnek, töltelékszólamnak tartott mélyhegedű vigasztalására íródhatott, és Szűcs Máté valóban megmutathatta, miféle technikai ördögbukfencekre képes a hangszerén. A darab igazából tele volt reminiszcenciákkal: csárdások, hegedűverseny-finálék, sőt egy pillanatra a csellón a James Bond-motívum is fölbukkant.
Az első rész zárószáma Ravel Tzigane-ja volt, amelyet Baráti Kristóf nagyon éles ívekkel, a darab modernitására helyezve a hangsúlyt, adott elő: balkéz-pizzicatói pontosan szóltak és felfogásában valóban a XX. század cigányzene-tükre szólalt meg, és nemcsak az itthon jól ismert magyaros-cigányos előadásmód. Remekbe szabott muzsika volt, Magyar Valentin pontos és jól reagáló kíséretével.
A szünet után forrósodott föl a levegő igazán. A Mendelssohn-szextettben kiteljesedett a zeneszerző játékossága, álmodozó motívumai, tréfás hangsúlyeltolásai a harmadik tételben. Megint csak a látvány: a zenészek határtalanul élvezték a játékot, Troussov, amikor nem tisztán és érzékenyen játszotta szólamát, vonójával időnként széles mozdulatokkal vezényelt, Fejérvári Zsolt ádáz tekintettel nyársalta fel nagybőgőjét, Várdai pedig főpapi eleganciával szólaltatta meg a gordonkát.
Mindeközben a mendelssohni világ, ha lehet, még szélesebbre tárult, s ebben vezérszerepet játszott ezen az estén a zongoránál ülő Fejérvári Zoltán, aki fantasztikus kísérőjátékával, gyöngysor-futamaival, kerek akkordjaival, pedálkezelésével a hátán vitte a célvonalig a másik öt vidám muzsikust, hogy aztán méltán törjön ki a hangos ováció a teremben. Nyitókoncert volt kérem, a javából.
