A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának második, azaz szombati napján, rögtön a megnyitó után a Ken Kesey – Dale Wassermann által jegyzett Száll a kakukk fészkére című darabot láthatta a nagyközönség, a művelődési központban. A sokunk által jól ismert történetet a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház állította színpadra, McMurphy szerepében Barabás Árpádot láthattuk, akit előadás után kérdeztünk a szerepről.
– Szinte ebben a pillanatban léptél le a színpadról. Mennyire megterhelő McMurphy szerepe szellemileg és lelkileg?
– Sok olyan szerepem volt már eddigi pályám során, ahol ugyanennyire küzdöttem, szóval nehéznek nehéz, de a színház ilyen. Nyilván nem hal bele az ember, de elég sokat kivesz belőlem. Mindennek ellenére azt érzem, mostanra már összekerültünk, összeértünk McMurphyvel, jól birkózunk ketten. Sok szempontból elmondhatom, rólam is szól ez, éppen ezért azt gondolom, nagyon jókor talált rám McMurphy szerepe. Remélem, egyfajta keresztmetszet ez abból, amit most tudok.
– Van benned McMurphy?
– Igen, elég sok. Az egész szellemiség, amit képvisel, a lázadó, aki megy előre, és változtatni fog, ha úgy érzi, szükséges.
– Az erős igazságérzet is a sajátod?
– Igen, ugyanakkor óvatosan használnám ezt a kifejezést. Az utóbbi időben észrevettem, hogy rengetegen azt nyilatkozzák, hogy erős az igazságérzetük, valamint maximalisták. Egy kicsit talán elhasználódott ez a két kifejezés. Úgy gondolom, aki maximalista, nem azt hangoztatja, hogy maximalista, hanem, hogy azt a bizonyos dolgot lehetne jobban is csinálni. Egyébként olyan típusnak vallom magam, aki kiáll és felszólal, ha úgy érzi, nincs igazság körülötte. Legyen szó bármilyen helyzetről.
– Amikor megtudtad, hogy te alakítod McMurphyt, mire gondoltál először? Ijedtség volt benned?
– Ijedtség nem. Amikor egy szerep kapcsán rám gondolnak, mindig azt remélem, hogy kiderül majd, miért engem választottak. Nemsokára negyvennégy leszek, amikor negyven lettem, semmiféle nyomot nem hagyott bennem az említett kor elérése. Megfogalmazódott bennem, hogy negyven fölött viszont remek férfi szerepek vannak, amiket el lehetne játszani. Ez is ilyen volt. Meg kellett küzdeni vele, nem adta könnyen magát, de nem szeretem, ha félgőzzel csinálunk valamit.
– Úgy tudom, láttad a filmváltozatot. Mennyire kellett figyelni, hogy ne befolyásoljon?
– Elég régen láttam, ráadásul nem vagyok az az újranézős típus. Ha most Hamlet szerepét kapnám meg, nem kezdenék el szándékosan Hamlet-előadásokat nézni. Én más ember vagyok, és nekem saját magamból kell újrafogalmaznom McMurphyt attól függetlenül, hogy a világ bármely szegletében ki hogyan játssza. Mindenki máshogy építi fel, és ez így van rendjén.
– Saját magadról tanultál valamit a szerep segítségével?
– Talán az fogalmazódott meg bennem, ami egyébként is rég bennem van: ahogy a színházról gondolkodok. Törőcsik Mari a létezés szóval fejezte ki és ez nagyon megragadt bennem. Azt érzem, hogy McMurphy szerepében létezem, nem pedig játszom. Hagyom a dolgokat történni, ettől van bennem egy könnyedség.
– Mondhatjuk, hogy ez a szerep mérföldkő eddigi pályádon?
– Ezt nem tudom, mondhatjuk-e, talán majd eldöntik ezt később, akik értenek hozzá, én azt tudom mondani, hogy fontos állomás. Nem tagadom, jelenleg egy kicsit hadilábon állok a színházzal, nem tudom, hogyan tovább, de az biztos, hogy ha ez volt az utolsó, akkor szép, hogy ezzel lett vége.
