Először játszik együtt a hazai közönség által jól ismert Oláh Vilmos hegedűművész, és a Magyarországra visszatérő Neul-Bit Ha, aki koreaiként húsz évig tanult és dolgozott nálunk. A Klassz a pARTon! fesztivál koncertje előtt arról kérdeztük páros interjúnk alanyait, mi köt össze két muzsikust a világ egymástól távoli pontjairól.
– Hogyan találkoztatok?
Neul-Bit Ha: Zsűritagot kerestünk egy nemzetközi versenyre, amikor eszembe jutott Vili, akiről nagyon sok jót hallottam.
– De ekkor még nem játszottatok együtt?
Oláh Vilmos: Arra csak később, a covid miatt megkésve került sor. Ez lesz az első közös hangversenyünk.
– Hogyan zajlanak a próbák?
OV: Hogy legyen időnk összehangolódni, hamar elkezdtünk próbálni, és ennek valóban meglett az eredménye…
NBH: Számomra nagyon fontos ez a koncert. Nemcsak azért, mert sok idő után térek vissza Magyarországra, hanem Vili miatt is, akinek őszinte odafigyelését, zenei felkészültségét áldásnak tartom.
– Egy másik muzsikustól olvastam valahol, hogy két embernek nagyon össze kell szólnia, sokkal jobban, simábban, mint akár egy triónak. Igaz ez?
OV: Ha az ember zenészként tisztában van önmagával, akkor nem számít, hányan zenélnek, még a szimfonikus zenekarban is „kamarazenél”, azaz a legnagyobb egymásra figyeléssel, aprólékossággal játszik. A közös játékhoz azonos alapértékek és alapfogalmak szükségesek. Amikor annak idején Weiner-növendékek találkoztak külföldön, előfordult, hogy nem is próbáltak a hangverseny előtt, mert egy nyelvet beszéltek, hasonló gondolatkörben mozogtak, tudták, miként frazeálják, interpretálják a zeneművet.
– Neul-Bit, hogyan kerültél Magyarországra?
NBH: Kisgyermek korom óta zongorázom, és tízévesen, a szüleim hivatása okán kerültem Magyarországra. Először rövid ideig budapesti amerikai iskolában tanultam, szintén Budapesten, de egy ismerősünk javaslatára a Marczibányi Téri Kodály Iskolában folytattam, ahol kiváló zongoraoktatást kaptam. Így kezdődött a magyar életünk.
– Nem volt ez hatalmas sokk egy tízéves kislánynak?
NBH: Dehogynem! Az emberek ismeretlen nyelven beszéltek (először rajzoltam az ábécét!), máshogy néztek ki, nagy orruk, nagy szemük volt, magasak voltak, sonkát, szalámit, túrót, édes főételt ettek, tejberizst, ami először rendkívül furcsa volt, később, persze, megszoktam. Néha rámszóltak, hogy halkan egyek, a koreaiak ugyanis – akkor még – csámcsogtak, ha finom az étel. Viszont abban az életszakaszomban voltam, amikor mindezt még be tudtam fogadni. Magyar barátaimnak, tanáraimnak köszönhetően hallás után, utánozva tanultam meg a magyar nyelvet, és egy éven belül beilleszkedtem.
– Ezek szerint akkor még a dél-koreai zenei oktatás nem ért el olyan szédítő színvonalat, mint manapság. Ma ugyanis a világ élvonalában van, nyugatról pedig csak pislogunk. Mit gondolsz, mi a titok?
NBH: Dél-Koreában az oktatásnak igen magas infrastruktúrája van, a növendékek pedig rendkívül szisztematikusan, precízen készülnek fel a zenei versenyekre. Természetesen ez utóbbinak van előnye és hátránya. Az előnyeit látjuk az eredményeken, hátránya talán, hogy felmerül annak a veszélye, hogy „robotokat gyártanak”, és elveszik a zene belső jellegéből fakadó szabadság.
OV: A hetvenes évek vége óta az összes rangos, nemzetközi zenei verseny győztesei között jócskán képviselik magukat ázsiaiak. Legutóbb, amikor a Los Angeles-i Filharmonikusok próbajátékát zsűriztem, tizenöt döntős közül tizennégy ázsiai volt. Nem csupán utolérhetetlen a képzési forma, meg is fizetik a világ legjobb pedagógusait.
– Hol van az egyensúlyi határ az eredetiség, az egyéniség, valamint a pontosság, a makulátlan játék között?
NBH: A rajzhoz tudnám hasonlítani a kérdést: ahhoz, hogy jó rajz készüljön, megfelelően élezett ceruzákra van szükségem. Mindig megfelelő eszköztárra van szükség a minden korstílushoz és zeneszerzőhöz. De az is fontos, hogy mekkora lélekkel születik az ember. Szerencsésnek mondom magam, mert Budapesten tanulva megtanultam, miként lehet megfejteni a zeneszerzőket, mi a zene nélkülözhetetlen, belső jellege, ami által egyszerűen el lehet „mondani” a műveket, és érteni fogják. Ezeket nem lehet könyvből megtanulni. A verbunkos sajátos ritmusát akkor lehet jól eljátszani, ha az ember maga is ismeri a tánc lépéseit, ha maga is táncolt.
OV: Szeretem azt a kodályi gondolatot, ami szerint önmagában nem elég a kiművelt hallás, a kiművelt értelem, a kiművelt szív vagy a kiművelt kéz. Mindegyik egyformán fontos, párhuzamosan kell fejlődnie. Egyensúlyi állapot akkor jön létre, ha természetesen tudunk beszélgetni a zene nyelvén, ismerve a magunk és egymás erősségeit, gyengeségeit.
– Fiatalkorodban résztvevője voltál a Cimbora táboroknak, a Klassz a pARTon! fesztivál sok más fellépőjéhez hasonlóan. Mik az emlékeid?
OV: A Szól A Szív Alapítvánnyal számos koncertünk volt a Vakok Intézetében, a Nádor Teremben. Később Érdi-Szabó Márta ötlete volt a Cimbora zenei tábor, ahova Magyarország mellett először főként a határmenti országokból, de aztán Finnországból és az Egyesült Államokból is érkeztek résztvevők. Dolgozott velünk Uri Mayer, Rico Saccani és Vásáry Tamás is. A „cimborákból” alakult később a Magyar Rádió és Televízió Ifjúsági Zenekara, ahol szólista és koncertmester lehettem. Ekkor voltam tizenöt éves.
– Az utóbbi években a Violin Alone című dokumentumfilm nemzetközi sikere kapcsán beszéltek rólad. Hozott újabb megbízásokat a film?
OV: Nem vagyok üzleti gondolkodású ember, aki képes eladni magát. Itthon sajnos egyetlen bemutatót ért meg a film az Urániában.
– Játszhatták volna többet?
OV: Akár a televízióban is, hiszen jogdíjat sem kellett fizeti a vetítéséhez. Kérdésedre visszatérve, több kortárs zeneszerzővel is együtt dolgozom, de ezeket nem feltétlenül a filmnek köszönhetem. Eötvös Péter ígéretet tett egy új darabra, Malek Miklós és Rózsa Pál is komponál nekem. Nem az ismertség a célom, nem akarok stadionokat megtölteni. Hiszek abban, hogy a klasszikus zenének van egy közege, amiből ha kiragadjuk, a lényege megváltozik.
– A dörgicsei koncerten elhangzik a Schumann által komponált tétel is abból a F. A. E. szonátából, amelyet harmadmagával komponált. Mit jelent a betűszó?
OV: A F. A. E. szonátát Robert Schumann és két tanítványa, a fiatal Brahms és Albert Dietrich a magyar hegedűsnek, Joseph Joachimnak írták. Ez volt Joachim mottója: „Frei aber einsam” – szabad, de magányos. Ilyen a szólisták élete.
– A szólista magánya… olyan ez, mint egy Kundera-regény címe.
OV: Amikor hónapokat tölt az ember különböző hotelszobákban, vagy heteket egyetlen városban, akkor ez szinte kibírhatatlan. Erről is szól a mi szakmánk.
– Neul-Bit, most újabb évek következnek a mi országunkban?
NBH: Remélem! Magyarország a szívem csücske, ahová vissza-visszatérek. Itt nőttem fel, életem legszebb korszakát is itt éltem. Több mint 30 éve tart a két ország közötti diplomáciai viszony, ennek évfordulóján, 2019-ben alapult Dél-Koreában a Magyar Kulturális Intézet, ahol rengeteg magyar zenész is megfordult. Szintén ott alakult meg a Koreai-Magyar Baráti Társaság, amely azon dolgozik, hogy a jó viszony megmaradjon és a gazdasági és kulturális kapocs erősödjön. A Társaság életében én is részt veszek, akár koncertszervezésről, akár tolmácsi feladatokról van szó. Nagyon szeretek Budapesten lenni, és remélem, most egy darabig itt maradok.
Oláh Vilmos és Neul-Bit Ha július 20-án lép fel a dörgicsei Landhausban. Bővebb információ a Klassz a pARTon! fesztivál honlapján. A belépés ingyenes, regisztráció szükséges.
