Nyílt titkok – Zeneiskolák a zenészképzés zűrzavarában

Kodály Zoltán
Kodály Zoltán

Olyan szerencsém van, hogy Kodály országába születtem. Az anyatejjel ittam magamba a népdalokat, a relatív szolmizációt. Mire iskolába mentem, rengeteg népdalt tudtam, anyukámnak és az óvó néniknek köszönhetően. Kodálynak hála a mi gyermekkorunkban „program” volt a zene- és a magyar kultúra szeretete.

Már be voltam íratva zongorára, amikor egy nagyon kedves „néni” bejött a csellójával az egyik óránkra és játszani kezdett. Aztán mesélt és énekelt nekünk. Hazamentem és határozott hangon bejelentettem: „Anyu, én csellózni fogok.”

Ide kapcsolódik:
Mennyit ér egy művész ma Magyarországon?

Hétéves voltam…

17 évig csellóztam Veber Lászlóné Iza néninél a Szabolcsi Bence Zeneiskolában. Az énekesi pályám enélkül a tudás nélkül el sem indult volna. Pezsgő élet volt az egész intézményben, kivétel nélkül minden tanszakon. Pattantyús-Ábrahám Károly igazgató úr keze alatt egy virágzó zeneiskola épült fel, melynek a kiemelkedő szakmai színvonal mellett nagyon fontos eleme volt a kamarazene. Belső – akkoriban „seregszemlének” nevezett – kamarazenei napokon vettünk részt a Deák Téri Általános Iskola Dísztermében, ahol mindenki kapott valamilyen – arany, ezüst vagy bronz – minősítést. Senki nem ment haza oklevél nélkül.

Szabolcsi Bence Zeneiskola kvartett koncert, 1994 - a fotó a szerző tulajdona
Szabolcsi Bence Zeneiskola kvartett koncert, 1994 – a fotó a szerző tulajdona

Örömünnep volt minden hangverseny. Ahogy kamaszodni kezdtem, alig vártam a vonósnégyest, ahol a húgommal és két gyönyörű, velünk egykorú fiúval kamarázhattunk. Ugyanígy volt a klarinét ötössel is, ahol mondanom sem kell, egy akkor számomra szívdöglesztő klarinétos fiú is csatlakozott a kvartetthez.

Élettér volt a zeneiskola. A kamarazene fellegvára, remek, odaadó tanárokkal.

Az ének tanszakon Deliné Soós Ágnes szárnyai alatt életre szóló barátságok kötődtek. A szakmai tudás mellett az emberi tényező is számított abban, hogy 20 éves koromban egyértelmű lett számomra: énekművész szeretnék lenni.

Mi változott azóta?

A Kodály módszer sajnos úgy tűnik, visszaszorulóban van. A zeneiskolákban sokszor alapvető gyerekdalokat kell megtanítani a kicsiknek, mert ezek ismerete nélkül kezdenek neki a hangszertanulásnak.

Fontos itt megjegyeznem, hogy problémákat vagy inkább jelenségeket vázolok fel, minden előjel és megoldási javaslat nélkül. Nyílt titkokat szeretnék kimondani, hogy lehessen utána miről beszélgetni. Mert a zenészképzéssel ma Magyarországon gondok vannak. A problémák a felsőoktatásban csúcsosodnak ki igazán, de mindig érdemes – véleményem szerint – a gyökerektől indulni, ami ebben a témában az alapfokú zeneoktatás.

Növekvő terhek a pedagógusokon

Sok tényezője van a nehézségeknek, amivel a zeneiskolák küzdenek. Szerintem nem kell a pedagógus bértáblát bemutatnom. Kiragadva néhány adatot 21-23 éve tanári pályán lévő pedagógus I. kategóriában főiskolai/egyetemi végzettséggel bruttó 283.185.- forintot keres, ugyanez MA/MSC fokozattal 314.615,- forintot jelent. Ugyanennyi évvel II. kategóriában 310.590,- forint, mesterfokozattal pedig bruttó 345.100,- forint jár.

Nem szándékozom a magánszektor béreit az államival összemérni. Mégis, az olló mostanra nagyon kinyílt. Régen sem kerestek sokkal jobban a zenetanárok. A különbség az, hogy a felnövekvő generáció több lehetőséggel rendelkezik, külföldön is taníthat, a privát szektorban pedig nagyságrendekkel többet kereshet. Mindezek mellett ma a tanárok jóval több adminisztrációs teherrel és jónéhány plusz órával megpakolva próbálnak helytállni.

Ez magában hordozza, hogy a kimerült tanár nem biztos, hogy szabadidejében „szerelemből” bent tud maradni plusz kamaraórákat tartani, vagy egyszerűen csak szeretett tanítványával este együtt muzsikálni (ahogy tette azt velem sokszor Iza néni). Pedig a gyerekeket ezek az élmények kötik igazán a zenéhez, a zeneiskolához. A tanár az alsós gyermekkel szinte pótszülői kapcsolatban van, felsőben a korosztályos kapcsolatok fontosságával egyidőben indul el a zenekari-, illetve kamarazenei élet. A leírtak ellenére szinte biztos, hogy még mindig rengeteg elhivatott tanár szakít időt akár a saját személyes idejéből arra, hogy a zeneiskola több legyen, mint egy hely, ahol a gyerek heti kétszer fél órában zenét tanul.

kisfiú a zongoránál forrás: Pexels
kisfiú a zongoránál forrás: Pexels

Ez azért is kulcsfontosságú, mert a zeneoktatás hatékonyságát nem a felvételiző gyerekek számában kell mérni, hanem abban, hogy a felnövekvő generáció vajon úgy távozik-e a zeneiskolából, hogy a hangszert bármikor a kezébe véve örömzenélésre képes. Tud-e majd a gyerekeinek énekelni, zenélni, be tud-e állni egy kórusba, zenekarba, kamaraegyüttesbe. Mindez a lelki egészség szempontjából fontos, ahogy Kodály erre ráébresztette a világot. Zenésszé is csak az akar válni, aki megtalálja ennek a gyönyörű, ám nehéz pályának a csodáját.

A 21. század gyermekei

„A művész semmit nem ér tehetség nélkül, de a tehetség semmit nem ér munka nélkül.”

– fogalmazza meg nagyon pontosan Émile Zola

Továbbra is sok a tehetség, ám a gyerekek is változtak. Csökkent a koncentrációs idő, a kitartás, ami a zenetanulás elé nagyon hamar komoly akadályokat görget. Mindemellett a gyerekek mind a megemelkedett iskolai követelmények, mind a különórák özöne miatt rendkívül túlterheltek. Egy olyan generáció növekszik éppen, amely túl sok ingernek van kitéve, és ennek köszönhetően érzelmileg labilisabb, kevésbé kitartó. A zene, a hangszeres játék, az éneklés az összes többi tevékenységükre is pozitívan hat, átívelve a kamasz és fiatal felnőtt éveiket. Éppen emiatt lenne fontos megtartani a gyerekeket mindenáron.

Szakmai kérdések

A minősítő rendszer, az igazgatóválasztás központosítása is megnehezíti az amúgy is komoly anyagi problémákkal küzdő intézmények életét. A szolfézsoktatás rendszerével kapcsolatban is felmerülnek kérdések. Szülőket és tanárokat is meghallgatva számomra az derült ki, hogy a tananyag sok szempontból nincs párhuzamban (nem is nagyon lehet) a hangszertanuláshoz szükséges tudással.

Ezzel nincs is gond, hiszen a zenetanárok pillanatok alatt megtanítják a saját tárgyukhoz, hangszerükhöz szükséges tudást a piciknek. Fontos lenne viszont látni, hogy ha Kodály módszertanához nyúlunk vissza,

a szolfézs lényege a zenei írás-olvasás, valamint az éneklés készségszintre emelése, az elmélet helyett a készségfejlesztést középpontba helyezve.

A heti kétszer 45 perc szolfézs – sokszor iskola után – sok lehet egy kisiskolás gyermeknek, és a szülőknek is komoly logisztikai problémát jelent a picik hordozása hetente kétszer főtárgyra és kétszer szolfézsra.

szolfézs - forrás: Pexels
szolfézs – forrás: Pexels

A szolfézs természetesen a zenei képzés alapvető része. Ez megkérdőjelezhetetlen. A „Hogyan?, Mikor?, Kiknek? és Mit?” kérdések alapján viszont lehet, hogy érdemes lenne újragondolni néhány dolgot ebben a témában.

A kamarazene fontosságát nem győzöm hangsúlyozni. A kamarazene főtárgy és a választható kamarazene melléktárgy adta lehetőségekkel minél több gyereknek és tanárnak érdemes élni. Ehhez természetesen az kell, hogy ez valamilyen módon megfelelő mennyiségben be legyen építve a tanárok óraszámába.

Általános probléma a magyar zenészképzésben, hogy szólistákban, és nem kamara-, zenekari-, illetve énekkari művészekben gondolkodunk.

A valóság pedig azt mutatja, hogy a felsőfokú diplomát szerzett zenészek igen kis százaléka tud csak szólistaként érvényesülni Magyarországon, vagy akár világszerte. Egész pici korban, alapfokon lenne érdemes a kamarazene, az együtt zenélés felé nyitogatni a gyermekek fülét. Ezzel nemcsak újabb készségeket sajátítanak el, hanem barátokra, közösségre találnak, ami mindamellett, hogy igazi örömforrás, óriási megtartó erő is egyben.

Koncerttermek és hangszerpark

A zeneiskolák épületeinek állapotában nagyon nagy a szórás. A gyönyörűen felújított zeneiskolák mellett sok zeneiskolának még koncertterme sincs, ami azért lenne nagyon fontos, mert előadóművészetről beszélünk. A zene megszületése a hangszer, az előadó, a muzsika és a közönség együttállásának csodája. Ehhez pedig kell egy terem, ahol előadhatják kicsik és nagyok, amire hónapokon át készültek.

billentyűk - forrás: Pexels
billentyűk – forrás: Pexels

A Kodály Hangszercsere Program keretében sajnos többnyire silány minőségű hangszerek érkeztek, érkeznek a zeneiskolákhoz. Pedig sok zeneiskola rendelkezik felbecsülhetetlen értékű, elöregedett hangszerparkkal, melynek felújítására nincs forrás. Kiváló hangversenyzongorák várakoznak a pincékben arra, hogy egyszer felújítva ismét méltó helyüket foglalhassák el egy koncertteremben.

Mit tehet a szülő?

Egy növény ápolását palánta korában kell elkezdeni. Mindenki tudja, hogy zeneiskolák nélkül nem lesznek kiemelkedő művészeink. Ha béremeléssel nem is, de a zeneiskolák alapítványainak támogatásával már nagyon sokat tehetünk mi, állampolgárok a felnövekvő generációért.

palánta - forrás: Pexels
palánta – forrás: Pexels

A szülői partnerség óriási segítség minden pedagógusnak, így a zenetanároknak is. Csak a zeneiskolában nem lehet egy hangszeren megtanulni játszani.

Nagyon fontos lenne tudatosítani magunkban szülőként is, hogy nem elég a kezdő lökést megadni, folyamatos támogatásra van a gyereknek szüksége, hogy átlendítsük a mélypontokon.

Mindezt nem feltétlen azért, hogy zenész legyen a gyermekből – bár ennek az esélyét is nekünk kell megadni -, hanem hogy egészséges, koncerthallgató, zeneértő felnőtt válhassék belőle. Ezzel egy eszközt kap tőlünk, mely segíthet rajta akár óriási lelki válságok idején is. A statisztikai adatok alapján úgy tűnik, még mindig sok szülő tartja fontosnak a zenetanulás megkezdését. Fordítsunk több figyelmet a folyamatosságra is! A zene érték. Eszköz. Nyelv. Tudás. Öröm. És nem utolsó sorban lehet hivatás is. Nem is akármilyen.

A jövő a szemünk előtt formálódik. Mindannyiunk felelőssége.