Öt évvel idősebbek nálam. Mint egy nagy tesó. Öt év nagy korkülönbség. Amikor én még épp csak elkezdtem zenét hallgatni, már ők adták lemezeim egy részét. Alsós koromban még élt a szellemi atya, Sándor Frigyes, de bár biztosan láttam pódiumon is (szüleim már akkoriban is rendszeresen vittek a Zeneakadémiára), személyesen nem emlékszem rá. A lemezekről annál inkább.

- hirdetés -

Az igényes vonóshangzás a vonósnégyesekre hosszú idő óta jellemző volt, és ebben Magyarország vagy a magyar (származású) zenészek igazán világhíresek voltak már a húszas-harmincas-negyvenes években is, gondoljunk a Roth-, a Magyar, a Végh- vagy akár az eredetileg budapesti zeneakadémistákból alakult Budapest vonósnégyesre. A zenekari kamarazenélés, az önállóan is szép és igényes kiszenekari vonóshangzás későbbi divat, nekem az I Musici jut eszembe elsőnek, de az 1960-tól jelenlegi nevén működő Angol Kamarazenekar (English Chamber Orchestra) is azonnal világhíressé vált. Idehaza az ÁHZ tagjaiból álló Magyar Kamarazenekar előzte meg Sándor Frigyes együttesét – ám míg Tátraiék másodállásban muzsikáltak ott, a „Liszt Ferencék” a Zeneakadémia végzős növendékeiből alakultak s maradtak együtt. És képviselték az ifjonti erőt és lendületet, és ez valahogy így maradt hatvan év után is.

Bár a vonószenekarhoz kezdettől szívesen társultak fúvós kisegítők, az alaprepertoár mégis az volt és maradt, amit tisztán vonósokkal lehet előadni. Korábban a barokk a nagy karmesterek repertoárjában háttérbe szorult, pár mű, egy-egy kivételes előadó (pl. Herman Scherchen) vagy hagyományos zenei együttes (mint a Günther Ramin vezette Lipcsei Thomanenchor) jelen volt a kibontakozó lemezpiacon is, a szélesebb barokk repertoárt nem kis mértékben a kamaraegyütteseknek köszönhetjük. Sándor Frigyes együttese pedig szívesen működött együtt olyanokkal, mint a reneszánsz és barokk zenére szakosodott Czidra László, a Camerata Hungarica későbbi alapítója. Ez a Vivaldi-lemezük gyerekkorom egyik laposra koptatott korongja:

Az internet érdekes kincsesbánya, számomra legalábbis meglepő, hogy Kalmár Magda, aki a későbbi korok operaénekeseként híres, milyen szépen énekel barokkot – természetesen itt is Sándor Frigyes és a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretével.

A barokkban való jártasság predesztinálta a kamarazenekart arra, hogy a legnagyobb oratóriumokban is ők adják a zenekari alapot. Bár az előadás magán hordozza a hatvanas-hetvenes évek kissé fáradt és nehézkes éneklésmódját, melyet oly sikeresen frissítettek fel azóta a korhű előadók, a Sándor Frigyes vezényelte előadástól nem lehet elvitatni az emelkedettséget és a mélységet:

Ha megkérdeznénk a Liszt Ferenc Kamarazenekar alapítóit, „nagy öregjeit”, ezer történettel látnának el minket „Frici bácsiról”, akinek igen nehéz élete volt: az 1905-ben született hegedűművész és karmester a nyilasuralom alatt fiatal feleségével, a csellóművész Dénes Verával bujkálni kényszerült. Az ötvenes években hegedűtankönyveket írt, melyeken több nemzedék nevelkedett. Az ötvenes évek végétől tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, 1975-ig. Ekkoriban tette le a karmesteri pálcát és adta át a zenekar vezetését Rolla János koncertmesternek. Gyerekkorom egyik fontos Vivaldi-albumán, az op. 3-as sorozaton már mint művészeti vezető szerepel. Az album 1980-ban jelent meg, a Frici bácsi halála utáni évben.