A Liszt Ferenc Kamarazenekar hazai szólistái közül meghatározó volt a Kocsis–Ránki-ikercsillag. Nekem is sorjáznak a nagyon régi és az újabb emlékeim: koncertek, lemezek, Budapesten és vidéken. És ahogy múlik az idő, egyre inkább minden a helyére kerül.

- hirdetés -

Mindenekelőtt az, hogy bár gyerekkorom óta csodáltam Kocsis Zoltánt, kamaszkoromban nem értettem egyet Mozart-játékával. A zongoraversenyekből akkoriban két lemezem volt: egy Virszaladze-féle K. 503 C-dúr, és aztán már a gimi alatt a K.488-asból a Pollini/Böhm, később pedig – az előfelvételisként letöltött egy év katonaság alatt – Perahia összkiadása. És ezek mindegyike bizony a lágyabb, finomabb, alapjában lassabb előadásokhoz tartozik.

Emellett még általános iskolás korunkban volt Ránki Dezsővel és a Liszt Ferenc Kamarazenekarral egy négykoncertes bérletünk, ahol a Zeneakadémiának még a színpada is el volt adva: szabályosan körülülték a nézők a kamarazenekart. Ez azért emlékezetes, mert mi családilag az oldalerkélyen ültünk, Jancsi, a távoli nagy-nagybácsink pedig a színpadon. Az évszámot ki lehetne következtetni: akkoriban jött ki a fém húszas, akárcsak nagybácsink tüsszögése, ezáltal a zsebéből nemcsak a zsebkendő, hanem 3-4 pénzérme is, egy lassú tétel (ha jól emlékszem, a 449-es Esz-dúré) közepén –

lehet, hogy még Ránki Dezső is emlékszik, mert akkora volt a csörömpölés, mint manapság egy meglehetősebb mobiltelefon-csörgés.

Mi pedig nővéremmel majd megpukkadtunk az erkélyen, szegény Jancsi viszont még a szünetben is négykézláb kereste a húszasokat. Később ugyanez a zongoraverseny lemezen is megjelent (ezen persze nincsenek húszasok), rongyosra is hallgattam.

Visszatérve Kocsisra: az ő keményebb Mozart-felfogása ugyanebben a lemezsorozatban hallható. A Hungaroton valamiért annyira együtt kezelte a két művészt, különösen Mozartban, hogy kettejük összkiadásában jöttek ki a szonáták (ami – lássuk be – ilyeténképp két fél-összkiadás), és azonos, szivárványos Mozart-kontúrt ábrázoló borítókkal a zongoraversenyek (a sorozat befejezésének a Hungaroton szétverése vetett véget, a Philipsnél Kocsisnak még megjelent egy nagyszerű Mozart-lemeze, de ott már a Fesztiválzenekar a közreműködő, szintén karmester nélkül). Íme az a bizonyos lassú tétel, melyet kamaszként keveselltem:

A B-dúr zongoraversenyek Kocsis-féle előadását elsőre is sokkal jobban kedveltem, és most találtam egy kincset, mely nemcsak a dolgozó Kocsisról, hanem a dolgozó – lemezfelvételt készítő – Liszt Ferenc Kamarazenekarról is értékes dokumentum. Tanulságos, ahogy Kocsis és az együttesvezető Rolla János inspirálja egymást, a szarkazmustól a magától értetődő maximalizmuson át a nagyvonalúságig ívelő pályán. Lenyűgöző ezt nézni, de az eredményt hallgatni is.

Megítélésem szerint a lemez az egész sorozat egyik csúcsa. Ránkival pedig nem tudnám megmondani, az említett „kis” Esz-dúrt hallottam-e többször, vagy korábbi, „nagyobb” testvérét, a K. 271-es Jeunehomme-ot. Mindkettőt kétszer játszotta lemezre, mindkétszer a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, a korábbin még Sándor Frigyes vezényel, a későbbin Rolla János a koncertmester.

Kocsis Zoltánt utoljára Szolnokon láttam Mozart-zongoraversenyt előadni 2005 márciusában, erről kritikát is írtam. A Liszt Ferenc Kamarazenekarnak Szolnok város ekkoriban a finanszírozásából is kivette a részét (bár ennek a nyomát valamiért nem lelem a neten…), így a Szolnoki Tavaszi Fesztivál nyitókoncertjén is a kiegészített együttes játszott. Pár nappal vagyunk ekkor a Müpa hivatalos nyitókoncertje után, ahol Kocsis Beethoven Házavatás-nyitányával kezdett, Szolnokon viszont Richard Strauss Metamorfózisait vezették elő, amely a müncheni opera lebombázását siratja beethoveni allúziókkal.

Soha ilyen logikusan, egyszersmind érzékien szépen nem hallottam a darabot koncerten.

És itt került a helyére Kocsis Mozart-játéka, egy „cabrio” (vagyis tetejét vesztett) zongorán szólalt meg az utolsó, K.595-ös (B-dúr) zongoraverseny. Kocsis (addigra vagy épp akkor?) megszerettette velem a szikárabb, precízebb, sodróbb lendületű, ám kristálytiszta Mozart-játékot, és azóta teljesen más füllel hallgatom a korábban félretett lemezeit is, és nem értem, mit nem szerettem rajtuk ifjúkoromban.

Ránki Dezső (hozzám zsigerileg továbbra is közelebb álló) Mozart-játékát remélhetőleg még sokszor élvezhetjük, talán a Liszt Ferenc Kamarazenekar szólistájaként is; Kocsissal viszont maradnak a lemezek – és az emlékek.