„Itt még a hangszereknek is arany a zengése” – vélekedett Bruno Walter a Goldener Saalról, és erről ismét megbizonyosodhat a Liszt Ferenc Kamarazenekar is. Tavalyi fellépésük a bécsi Musikvereinban akkora sikert aratott, hogy már a hangverseny szünetében meghívást kaptak a következő koncertre, így február 10-én, szombaton Haydn- és Beethoven-művekkel lépnek ismét az osztrák főváros közönsége elé. Várdai Istvánnal az Aranyteremről, a legrégebbi Stradivari-csellóról és az együttessel megtalált közös hangról beszélgettünk.
– Csellóművészként bejárta már a világ legnevesebb koncerttermeit. Befolyásolja a műsort, az előadást a genius loci?
– A hely szelleme tényleg hat mindenre… Az akusztika mellett nagy szerepet kap az is, hogy tudjuk, kik játszottak ott egykor, milyen energiák születtek, hiszen mindez spirituális erővel is bír. Legutóbb például a spanyol turnénkon, Bilbaóban egy nem annyira hálás hangzású teremben szerepeltünk, de az, hogy az összes létező falat az öltözőkben, a backstage-ben ellepték a művészek képei, akik elmúlt esztendőkben felléptek ott, az inspiráció tekintetében nagyon sokat adott hozzá az előadásunkhoz.
A bécsi Aranyterem e téren is különleges helyszín, elképesztő kisugárzása van. Olyan kulturális fészek, ahol azok a zeneszerzők fordultak meg életük során, akiknek folytonosan játsszuk a műveit. Brahms, Schubert, Mozart és még hosszan sorolhatnám, mind Bécsben alkottak. Műveik örökkévalósága, egyetemessége túlmutat egy város vagy geolokáció hatásán, ettől lesz egy ilyen nevezetes helyszín mindig nagyon izgalmas. Egyébként az osztrák főváros számomra azért is különleges, mert 2018 óta a Bécsi Zeneművészeti Egyetemen (MDW) mint egyetemi professzor Heinrich Schiff utódja lehetek, így mindhárom művészi szenvedélyem – a csellózás, a vezénylés és a tanítás – egy helyen találkozhat, és ez számomra nagyon nagy öröm. A Musikverein akusztikája pedig kiváló és egyedi, hála az eredeti fa szerkezetének. Az a terem maga a hangszer! Nagyon sokat hozzátesz egy ottani előadáshoz a hangzás, az atmoszféra, a környezet, a város. Örülök, hogy tavaly, amikor sok év után ismét játszhattunk az Aranyteremben, azonnal meghívást kaptunk egy újabb hangversenyre is.
– S valóban mindez a koncert szünetében történt?
– Nemcsak a következő koncert dátumát, hanem még magát a műsort is leegyeztettük abban a 15 percben. Tudtam ugyanis, milyen darabokkal szerepelünk a februárt megelőző időszakban a spanyol, a dél-amerikai, a svájci vagy a török turnén, így választottam ki Haydn D-dúr és C-dúr csellóversenyét, és a rendezők kérésére került a programba Beethoven-darab, ezt a korai, rövidebb művét, a II., D-dúr szimfóniát illesztettük még a műsorba. Ez a kompozíció decemberben a Zeneakadémián, Andreas Ottensamer irányításával hangzott fel, részeként annak a koncepciónak, hogy a nagyobb apparátust igénylő műveknél más kollégáim is dolgoznak az együttessel. Korábban Mendelssohn szimfóniáját például a kiváló klarinétművész-karmester, Martin Fröst tanított be, vele játszotta el először az együttes, majd a spanyol turnén már az én dirigálásommal hangzott fel. Így többféle megvilágításban látják az alkotásokat a zenészek, más és más perspektívát kapnak hozzá, ami a visszajelzések alapján nagyon jót tesz a zenekarnak.
– A Musikvereinban a szólójával felhangzó Haydn-darab, a C-dúr csellóverseny nemrég a Liszt Ferenc Kamarazenekar 60. születésnapja tiszteletére kiadott, dupla albumon is helyet kapott. Mi alapján került be a válogatásba ez a felvétel?
– A megismételhetetlen hangulat és energia miatt, ami a koncerten megszületett. Ez az első közös hangversenyeink egyike volt a Liszt Ferenc Kamarazenekarral 2022. október 1-jén, a darabot előtte nem sűrűn tűztük műsorra. A zene világnapi estnek valóban varázsa volt, ami nemcsak a koncertteremben volt érzékelhető, hanem még a lemezen is átjön a közös muzsikálás hangulata. Nehéz megfogalmazni, hogy miért olyan kivételes ez a felvétel… Talán azért, mert túlléptünk azon a ponton, amikor még az a lényeg, milyen vonással, artikulációval játszunk, és már az előadók kémiájára került a fókusz. Azon a hangversenyen álltunk össze nagy és erős egységgé a kamarazenekar muzsikusaival. Ekkor éreztem meg, mennyire más, ha az ember a saját zenekarával játszik, vagy meghívják vendégszólistának… Hiszen a rendszeres közös fellépések során sokkal jobban összeszokunk, kiderül, hogy mit is szeretnénk kollektívaként. Négy éve, 2020-ban lettem az együttes művészeti vezetője, s most már egyre inkább látszik, merre vezet az a közös út, amelyen az eddigi tradícióra építve, megújulva indultunk el…
– És bécsi klasszikusokat játszanak Bécsben, a legkiválóbb együttesek által elkényeztetett publikumnak…
– Lehet, hogy az osztrák fővárosban akad olyan közönségréteg, amely még fogékonyabb erre a zenei nyelvre, de szerintem nem is ez jelenti a legnagyobb kihívást… Úgy vélem, akadnak olyan estek, amelyek tartalommal bírnak, amelyben hisznek és az előadásba mindent beleadnak a zenészek, de sajnos egyre gyakrabban felhígult produkciókat is hallhat a publikum. Még rangos együttesek között is akad olyan, amely üzembiztosan, de lélek nélkül játszik. A vesszőparipám, hogy igenis minden koncertnek tétje van, de ez jóleső motivációt is jelent. Mindig száz százalékot, teljes hitet kell beleadni, mindegy, hogy a hangversenyre a Carnegie Hallban, vagy Debrecenben kerül sor. Az élet pedig attól teljes, hogyha jól és átéléssel tesszük a dolgunkat, és a legtöbbet hozzuk ki magunkból.
Épp az ilyen meghívások miatt, mint amit a Musikvereintól is kaptunk, látom azt, hogy sikeres a megújulás, helyes az út, amelyen elindultunk a zenekarral. Ha egyszer megkapjuk a lehetőséget – és azért azt meg lehet kapni, már csak a Liszt Ferenc Kamarazenekar múltja miatt is – akkor úgy kell játszani, hogy vissza is hívjanak minket. Eddig ezt minden fellépésünkkel elértük. Csak a fogadó fél előre tervezésétől függ, hogy valahová egy vagy három esztendő múlva térünk vissza. Ezért is örülök annak, hogy a Musikvereinba 2025-re is már most kaptunk felkérést, megvan az időpontunk, és a műsorösszeállításra is több idő jut 15 percnél…
– A Musikvereinban adott hangverseny különlegessége lesz az a hangszer is, amelyen Ön játssza a két csellóversenyt.
– A világ legidősebb Stradivari csellója tavaly már a 350. születésnapját ünnepelhette, most először szólal meg az Aranyteremben. Ahogy előbb beszéltünk arról, hogy a helyszínek is hatnak az előadásra, ez még inkább igaz az instrumentumokra. Ezeknek a hangszereknek, amelyek tökéletesen lettek megépítve és tényleg több száz éves használatra tervezték őket, karizmájuk, lelkük van, így temérdek többletenergiát adnak. Hiszen a fa nagyon érdekes anyag, hat rá a saját rezgése, változhat a karaktere a szerint, ahogy a művésze megszólaltatja, és persze a hangszer adottságai is befolyásolják a muzsikus produkcióját.
A csellóm az „Ex du Pré-Harrell Stradivarius” nevet viseli, azok után az előadók után, akik korábban használták. Jacqueline du Pré későbbi, már nem ezzel a hangszerrel készült felvételeit hallgatva egyértelműen hallani, megtalálni a játékában a cselló hatásának nyomait. Ez a Stradivari-hangszer erős fizikumot kíván, du Pré 17-21 éves kora között játszott rajta, ezzel a csellóval készítette az egyik Elgar-felvételét. Nem véletlen, hogy utána Lynn Harrellhez került, aki hozzám hasonlóan magas, erős fizikumú muzsikus. Az ő felvételein is feltűnik, miként hatottak egymásra a hangszerrel, ráadásul vele volt szerencsém találkozni, sokat beszélgettünk is a különböző beállítási módokról. Harrell innovatív módon kezelte az instrumentumot, rengeteget kísérletezett vele, keresgélte az eltérő tonalitásos módokat, amivel a hangszer is jobban, önazonos módon szól, s nagyon elégedett volt vele. Én hetedik esztendeje használhatom a Stradivarit, most már elég jól összeismerkedtünk. Kíváncsian várom, hogyan fog a Goldener Saal kommunikálni ezzel az idős úrral, miként talál egymásra a két hangszer, a terem és a cselló…
Az interjú szerzője R. Zs.
