Október 19-én a Liszt Ünnep keretében hallható Oláh Kálmán Liszt-estje a Zeneakadémia Solti Termében. A művésszel, aki pályafutása során mindig szívesen fordul a klasszikus zenéhez zeneszerzőként és előadóként is, a koncertre való készülődés során sikerült beszélgetnünk.
– Milyen erőket kell megmozgatnia magában egy zenésznek egy komplett Liszt-est előadásához?
– Nálam ezek az erőmozgósítások tulajdonképpen 25-30 évvel ezelőtt kezdődtek, azóta azon dolgozom, hogy a klasszikus zenéből úgy merítsek át a jazzbe – felhasználva bizonyos stíluselemeket, témákat és hangzásokat –, hogy egy újszerű, de nem véletlenszerűen eklektikus kortárs zene keletkezzen belőle. Ehhez hozzá kell tennem azért azt is, hogy én egy tipikusan last moment, azaz az utolsó pillanatok embere vagyok. Van is egy ilyen szám, aminek a címe pont ennek kapcsán keletkezett: egy alkalommal egy komplett kamarazenekar várt rám a stúdióban, hogy megérkezzek a kottákkal. Hét órakor kezdődött a felvétel, én pontban hétkor oda is értem, gyorsan kiosztottam a kottákat, és felvettük a darabot, ami így a Last moment címet kapta.
Jellemzően a koncerteket megelőzően is – akár az utolsó két hétig – nyitva szoktam hagyni bizonyos dolgokat a programmal kapcsolatban, igaz, a klasszikus műsorok esetében igyekszem, és szükséges is korán véglegesíteni a műsort. Mindazonáltal, a mostani Liszt-esten is lesznek meglepetések, például a Horizont Kvintett tagjai tekintetében, valamint csatlakoznak olyan zenészek is, akikkel még sosem játszottam egy színpadon. (Természetesen a kottákat már ők is megkapták – a szerk.) A felkészülésre visszatérve: a koncertek előtt mindig komoly, megfeszített munka folyik – ez most sincs másképp.
– Hogy kezelik a zenésztársak ezt a sok változót?
– Az a szerencsém, hogy vérprofi kollégákkal dolgozom együtt. A jazz-zenészek egyébként már megszokták tőlem ezt a kis stresszfaktort, hogy az utolsó pillanatokban kapnak tőlem technikailag kihívást jelentő darabokat. Legutóbb emiatt az Oláh Kálmán Szeptett neve át is alakult egy pillanatra Oláh Kálmán Stressztetté, de lényeg a lényeg: végül mindig sikerül összerakni a számokat.
– Mit hallhat majd a közönség október 19-én a Zeneakadémián?
– Elhangzik többek között a Paganini schizzi, azaz a Paganini-vázlatok című darabom, amelyhez Liszt Paganini-adaptációit vettem alapul. Ezeket az eredetileg szóló zongorára írt kis Paganini-parafrázisokat néhány évvel ezelőtt már előadtuk Balázs Jánossal és Lendvay Józseffel a Cziffra Fesztivál keretében. Úgy gondoltam, hogy ezen a koncerten is jól működnének egy fafúvós kvintett bevonásával, illetve – utolsó pillanatban – felkértem a fiamat is, ifj. Oláh Kálmánt, hogy közreműködjön két-három variációban, hiszen egy jazz-szólista által még érdekesebb lesz a hangzás. Egyébként Liszt idejében is nagyon divatos dolog volt az improvizáció. De nemcsak a saját témáikra, hanem a kortársaik szerzeményeire is rögtönöztek. Liszt és Chopin, akik jó barátok voltak, szintén így szórakoztatták egymást és magukat. Emiatt is döntöttem úgy, hogy a programba egy Chopin-átiratot is belecsempészek Chopin-fantázia néven. El kell mondanom, hogy mindig nagyon örülök az ilyen jellegű koncerteknek, amiken nem is kifejezetten jazzt, de nem is tisztán klasszikus zenét adunk elő, hanem valahol a kettő között mozoghatunk.
– Véleménye szerint mi az, ami által közel tud kerülni ehhez a műsorhoz az inkább jazzrajongó közönség, illetve mi vonzhatja a klasszikus hallgatóság figyelmét? Mire hívná fel az egyik és a másik tábor figyelmét?
– Erről a kérdésről eszembe jutott egy számomra kedves történet: évekkel ezelőtt Kovács Annával, a volt feleségemmel koncerteztünk a Magyar Rádióban. Két zongorával adtunk elő Bach-átiratokat. Anna az eredeti Goldberg-variációkból játszott bizonyos tételeket, én pedig az ezekre írt saját változataimat. Felváltva adtuk elő a műveket, tehát hallhatók voltak a különbségek. Ott volt Anna nagymamája is, aki a koncert végén azt mondta: nagyon tetszett neki Anna játéka, de valahogy az én verzióm még annál is inkább. Ez aztán egy általános tapasztalattá vált számomra az idősebb közönség kapcsán: nagyon szeretik az úgynevezett crossovert, amikor másfajta feldolgozásban adok elő egy ismert klasszikus művet. Úgy gondolom, talán azáltal, hogy a legfontosabb motívumot kiemelem, könnyebben értelmezhetővé válnak a darabok, és a közönség jobban tud kapcsolódni hozzájuk.
A klasszikus zenét szeretőknek ezen a koncerten is azt javasolnám, hogy figyeljék meg, mi történik egy közismert témával, és hogy milyen sok lehetőség van a zenében! Egészen új hangzásokat, más nézőpontokat tapasztalhatnak meg – meglepetések sorozata! A jazz rajongói jobban hozzá vannak szokva az ilyesfajta meglepetésekhez, illetve az állandó változásokhoz. „Változás nélkül nincs jazz” – ezt maga, Miles David mondta. A koncerten olyan művet is fogok játszani, amiben nincs improvizáció, helyette megpróbáltam leírni azt, ami a fejemben volt, és egy-egy kis kamaradarab formájában kifejezni azt – persze burkoltan, ritmikailag vagy harmóniavilág tekintetében ezekben is megtalálható a jazz. Mindenesetre a rögtönzéshez szokott közönség számára ez a fajta interpretáció okozhat inkább meglepetést.
– Mivel lenne elégedett a Liszt-est végén?
– Természetesen saját magamat sem kíméltem a hangszerelés közben, és elég nehéz zongoraszólamokat írtam, tehát annak örülnék leginkább, ha ezeket tökéletesen el tudnám játszani. Másrészt pedig természetesen annak, ha az improvizációk jól sikerülnének, hiszen – tapasztalataim szerint – az a bizonyos spontaneitás ragadja meg a közönséget a legjobban.
