Feledi János eddigi alkotói pályájának legnagyobb kihívást jelentő bemutatója előtt áll. Három kortárs zeneműre készít koreográfiát, melyeket nem csupán az köt össze, hogy ősbemutatókról van szó, hanem az is, hogy valamennyi létünk lényegi történeteit kutatja. Az előadás október 20-án, a Liszt Ünnep keretében valósul meg.
– Az est koreográfiái három kortárs mű ihletésére készülnek. Két Orbán György-szerzemény mellett Szentpáli Roland a Müpa Zeneműpályázatán díjazott alkotása csendül fel. Mi kapcsolja össze ezeket?
– Szentpáli Rolanddal konzultáltunk a koncepcióról, mielőtt beadta a Müpa Zeneműpályázatára Az Északi szél és a Nap című balettzenét. Van egy Aesopus-történet, amellyel Roland megkeresett. Akkor már zenei motívumokat is mutatott, és együtt bontottuk ki a darab részleteit. Sokáig keresgéltük a legmegfelelőbb művet a Szentpáli-darab mellé, végül Orbán György két kórusműve mellett döntöttünk a Müpával. Nagyon szerencsés, hogy ősztől ő az évad zeneszerzője, így bemutatónk egy hosszabb sorozat első darabja lesz. Remekül kiegészíti egymást a két alkotó: egyikük a fiatalabb generáció képviselője, másikuk Kossuth-díjas művész, jelentős pályával a háta mögött. Valójában három táncbemutatóra kerül majd sor.
– Mi az a történet, amely a Kozmikus konfliktust ihlette?
– Egy görög mítosz az alapja, az északi szél és a nap története. Minden ilyen mese rejt magában valamilyen tanítást. Ennek az a lényegi mondanivalója, hogy nem kell mindig mindent erőszakkal kivívni, a higgadt derű és a megbeszélés épp olyan célravezető lehet. Ez a gondolat mai világunkra is alkalmazható. Persze nincs új a nap alatt, csupán a kontextus változik. Mégsem akarok az előadásban a görög mondavilágot elénk táró archaikus kulisszákat, inkább az időtlenséget szeretném megmutatni, homogén, mai közeget teremteni. Az egyik Orbán György-mű egy mise, amelyben a test és a lélek szétválása, a lélek utazása inspirál, a másik pedig József Attila- és Weöres Sándor-szövegeket is felvonultat. Ezek mind „elemelt” történetek, ami az előadás minden részletében megnyilvánul majd.
– Tehát a táncmozdulatokkal klasszikus történeteket mesélnek majd el?
– Igen, úgy éreztem, hogy ide ez illik leginkább. De nem hagyományos történetmesélésről van szó, óvakodnék a gondolat szájbarágós tolmácsolásától. Finoman, a látványt és a mozdulatokat összehangolva szeretném továbbadni mindezt. Azt gondolom, a klasszikus tanítások nagyon is maiak. A mai generációnak, sőt mindenkinek kicsit vissza kellene térnie a gyökerekhez, letenni az egót, és toleránsabbnak lenni egymással szemben. Nemcsak elmenni egymás mellett, hanem meglátni és meghallani egymást. Ugyanazokat a dolgokat éljük meg, mint régen, csak kicsit – vagyis nem is olyan kicsit – változott a világ. De hová tart, hová tartunk, ha így folytatjuk?!
– Ha az este három művet fog át, akkor fontos, hogy ezek valamilyen egységes elgondolást tükrözzenek?
– Feltétlenül! Szerves egységet kell alkotniuk, ettől lesz ereje, íve az előadásnak. Egységes látványban, jelmezekben gondolkodunk Minorics Krisztiánnal és Bati Nikolett-tel, akikkel olyan régóta dolgozunk együtt, hogy fél szavakból is értjük egymást. Az egész estre az elemelkedettség, a légiesség lesz jellemző, ezért használjuk a Müpa színpadtechnikai elemeit, fényeit, de a jelmezekhez is levegős, légiesen könnyed anyagokat választottunk. Mivel a megszólaló zenék közül Szentpáli Roland alkotása ősbemutatóként hangzik fel, értelemszerűen nagy figyelem irányul a művekre.
– Hogyan lehet megteremteni muzsika és mozgás egyensúlyát?
– Mindig nehéz megtalálni a megfelelő arányt, amelyben a zene nem nyomja el a koreográfiát, ugyanakkor a tánc sem szorítja háttérbe a zenét. Ezt a szimbiózist a próbafolyamat során kell megteremtenem. Ráadásul különleges előadásról van szó, mert a debreceni Kodály Filharmonikusok a helyszínen játszanak, és a Kodály Kórus is élőben énekli az a cappella műveket. Így mikor azt kérdezték, hány perces lesz az előadás, csak hozzávetőleges terjedelmet tudtam mondani, hiszen bizonyára mindig kicsit más lesz. Az élő zenének varázsa van, valahányszor élő zenére dolgozom, az többletenergiát ad az előadásnak, amit semmilyen felvétel nem tud pótolni. Azt gondolom, mindenki számára kihívás lesz a premier, nekem pedig koreográfus-rendezőként eddigi alkotói pályám során talán ez lesz a legnagyobb produkcióm.
– A Szentpáli-mű történetét értem, de egy mise hogyan mesélhet történetet?
– A test és a lélek szétválása örök érvényű történet, a rekviemeket is említhetnénk példaként. Ezt nagyon szépen mozdulatokba lehet fogalmazni, csak arra kell ügyelni, hogy az eredmény ne legyen se túl drámai, se érzelgős, hanem inkább emberi. Mindig félve állunk hozzá ahhoz a kérdéshez, mi vár ránk a földi élet után. Nem könnyű szeretteinket elveszíteni, vagy szembenézni egy végzetes helyzettel. Pedig ez az élet rendje. Azt a pillanatot, amikor elhagyjuk a földi létet, és egy másik világba lépünk, mindenki máshogy képzeli el, de szerintem az a legfontosabb, hogy ne féljünk átlépni azon a bizonyos ajtón, mert minden vég valami újnak a kezdete.
A cikk eredetileg a Liszt Ünnep Magazinban jelent meg.