A Liszt Ünnep egyik visszatérő vendége, a magyar crossover műfaj utazó nagykövete, aki játszott már japán kotoművésszel, operaénekessel, popzenésszel, tradicionális indiai előadóval, jazzistákkal, kortárs muzsikusokkal egyaránt. A kazincbarcikai születésű zongoraművész, egyetemi tanár ezúttal október 10-én, Barabás Lőrinc trombitaművésszel gondolja tovább kedvenc darabjait – egy újabb váratlan csavarral.
– Amikor beszerkesztenek a legfrissebb programfüzetekbe vagy interjút készítenek veled, mindig következetesen odaírják a neved mellé, hogy műfajod a crossover. 2024-ben milyen jelentéstartalma van ennek?
– Szerintem kicsit lejárt a kifejezés szavatossági ideje, hiszen mára minden crossover. Jelenleg a kulturális kereszteződések rendkívül intenzív időszakát éljük. A zene jövője zajlik az orrunk előtt, azaz hogyan lehet fuzionálni különböző kultúrákat olyan módon, hogy új szülessen belőlük. Ebből a szempontból hívhatnak kortárs zenésznek, jazz-zenésznek, klasszikus zenésznek is – én egyszerűen csak szeretem a zenét.
– Ez a szemlélet hol formálódott? Szülővárosodban, Kazincbarcikán?
– Eltaláltad, még otthon. Amikor először meghallottam Keith Jarrett kölni koncertjét (The Köln Concert / ECM, 1975, minden idők legnagyobb példányszámban eladott jazz-szólólemeze, a szerk.), amelyen klasszikus szemlélettel, klasszikus elemekkel, mégis határtalan szabadsággal, spontaneitással kreálták a zenét, akkor tudatosult bennem, hogy nem kell zenei zsánerekben gondolkodni, csak csinálni azt, amit érzünk. Nagyon szerencsés voltam a tanáraimmal, Binder Károly volt az első oktatóm a Zeneakadémián. Ő is ebbe a klubba tartozik, mint ahogy Oláh Kálmán is. Ebből a világból később a bostoni Berklee-n is újabb megerősítéseket kaptam.
– Mi adott megerősítést azzal kapcsolatban, hogy a Berklee-re kell menned?
– Ismét Kazincbarcikán van a kulcs, megvolt ugyanis az a drapp színű, háromkötetes Brockhaus zenei lexikon, amelyből minden hasznos információt ki lehetett bányászni az internet előtti időkben. A Jarrettről szóló szócikknél találtam rá a Berklee-re, így tizenévesen döntöttem el, hogy nekem oda kell mennem! (nevet) Amikor már a Zeneakadémiára jártam, kiderítettem, hogy Barcelonában is tartanak meghallgatásokat, ezért odamentem, és megkaptam a legmagasabb ösztöndíjat. Így jutottam ki 2003-ban Bostonba, ahol négy félévet töltöttem.
– Hogyan lehet feldolgozni azt, hogy egy icipici pont vagy egy olyan iskolában, ahova a világ minden tájáról érkeznek zenészek?
– Én mindenkinek ajánlani tudom a Berklee-t terápiás célzattal, mert ha egyfajta perspektívában gondolkodsz, az ott sokkal szélesebbre nyílik ki. A Berklee-nek nagyon jó működési rendszere van, mindenféle szintet képvisel. Ha valaki kezdő, akkor is felveszik, csak magas lesz a tandíja. A vizsgákon folyamatosan tovább tud lépdelni a következő szintekre, és ha már nagyon jó, alig kell fizetnie valamit. Mindezen túl elképesztő zenészek járnak oda. Nekem például Esperanza Spalding volt az egyik évfolyamtársam.
– Nem véletlenül mentem vissza huszonegy évet az időben, ugyanis jó ideje tanítasz is a Zeneakadémián. Ezek a tapasztalatok mennyire hatottak az oktatási módszereidre?
– A Zeneakadémián a klasszikus zongora tanszakon tanítok improvizációt. Ez is tudatos választás volt, hiszen talán már kiderült, hogy számomra nagyon fontos a biztos hangszeres tudás. Szerintem egy klasszikus zenészből viszonylag gyorsan lehet jazz-zenészt varázsolni, mert minden megvan hozzá, az elméleti és a hangszeres tudása is. Ha kicsit ráfekszik a jazzelméletre, néhány hónap alatt komoly fejlődést tud produkálni.
– Zárójelben: Liszt Ferenc is nagyon sokat improvizált.
– Igen. Amikor elindítottam az óráimat, a növendékek részéről az első reakció az volt, hogy úgy kellett, mint egy falat kenyér. Százból kilencvenöt klasszikus zenész ugyanis vizuális típus, azaz a kottát nézi, de a fülét nem nyitja ki. Ha megkéred, hogy ne a kottát játssza a jobb kezével, hanem saját dallamot, míg a bal kéz játssza az eredeti kíséretet, akkor derül ki, hogy nem képes rá. Nincs meg az a készsége, hogy kommunikálja a gondolatait zongorán. Körülbelül három tanóra alatt oldódik fel ez a belső blokk, és akkor elkezdenek improvizálni. Ez a fajta osztott figyelem nem egyszerű, de fejleszthető. Ilyen szempontból mindig igazán bátor dolog azon partnerek részéről, akik a klasszikus zenei oldalt képviselik, hogy belemennek a kísérleteidbe, játszanak, fellépnek veled: mondjuk Miklósa Erika vállalja azt a kockázatot, hogy ilyen szokatlan helyzetben kell helytállnia. Erika esetében fontos szempont volt, hogy neki is jól álljon a produkció, jól érezze benne magát. Mindig egyeztetünk, hol találjuk meg a közös pontokat, hogy ne legyen ízléstelen, ciki, hogy egység legyen.
– Barabás Lőrinccel elvileg könnyű dolgod lesz.
– Nagyon szeretem Lőrinc zenei világát. Ő is olyan közegből érkezik, ami nem egészen jazz, sőt, olyan ötleteket is ad, amiket más nem tud. A tervek szerint akusztikus felállásban játszunk: nagyon szeretem a bőgő akusztikus, fás hangzását, a dobot, és ehhez járul a trombita és a zongora. Az egyik legjobb kamarazenei felállás. Eddig jellemzően úgy állt össze a program, hogy ragaszkodtunk az eredeti darab fő témájához, a karakteréhez, hogy felismerhető legyen az átdolgozásban. Az idei Liszt Ünnepen viszont azokat az érzéseket próbálom visszaadni, amelyeket az eredeti darab vált ki belőlem. Tehát saját kompozíciók lesznek, de olyanok, amelyeket Liszt-darabok ihlettek.
