Az iráni gyökerekkel rendelkező német zongoraművész, Schaghajegh Nosrati a Farkas Róbert vezette MÁV Szimfonikusokkal adott különleges koncertet október 29-én a Zeneakadémián. A művész Anton Rubinstein IV. zongoraversenyét játszotta, melyből ő készített a világon először lemezfelvételt. A darabról, Schiff Andrásról és Daniel Barenboimról, valamint kultúrák sokféleségéről is beszélgettünk.
– A minap Anton Rubinstein IV. zongoraversenyét játszotta Budapesten a MÁV Szimfonikusokkal. Rubinstein műveit nagyon ritkán játsszák Magyarországon, én magam egész pályafutásom során egyszer sem találkoztam vele. Annyit tudunk róla, mások életrajzából, hogy több híres orosz zeneszerző, köztük Csajkovszkij és Rachmaninov tanára volt. Hogyan került Rubinstein és jelesül ennek a versenyműnek a közelébe?
– A mostani hangversenyt egy lemezfelvétel előzte meg, amit szintén Farkas Róbert vezényelt. A második és a negyedik zongoraversenyt vettük fel. Valóban ritkaságokról van szó, mert minden tudomásom szerint a negyediket még soha senki nem rögzítette. Az ötlet egy német rádiós csapattól származott, akik engem kértek fel, hogy népszerűsítjük Rubinstein műveit. Valósággal beleszerettem ebbe a versenyműbe, nagyon jól befogadható zene. Ez a szerző utolsó zongoraversenye, illetve van még egy későbbi rapszódia, amit zenekari kísérettel komponált.
– Rubinsteinen kívül is játssza az orosz zenét?
– Igen, Rachmaninovot és Szkrjabint nagyon szeretem.
– A zongoraversenyeket is?
– Éppen most tanulom Rachmaninov harmadik koncertjét.
– Rubinstein ezt a művet 11 évvel korábban komponálta, mint Csajkovszkij a b-moll zongoraversenyt. Miben látja Rubinstein műveinek esszenciáját?
– Rubinstein anyja német volt, apja orosz. Fiatalkora nagy részében Németországban nevelkedett és igazából nem volt egyértelmű nemzeti identitása. Az oroszok németnek, a németek orosznak tartották. Ez benne van a műveiben. Tudom milyen érzés ez, magam is több kultúrához kötődöm egyszerre. Azt ki merem jelenteni, hogy ő és Csajkovszkij nagyjából egy vonulathoz tartoznak, mert Csajkovszkij is nagyon európai módon gondolkodott és nem tudott mindenben azonosulni azzal a szigorúbban vett orosz identitással, amit mondjuk Muszorgszkij képviselt. Csajkovszkij b-moll koncertjében jól felismerhetők azok a vonások, amelyeket kifejezetten Rubinsteintől tanult.
– Olvastam az életrajzát, amelyben hangsúlyozottan az áll, hogy pályájának kezdetén különösen közel állt J. S. Bachhoz. Első nagy versenysikerét is a Lipcsei Bach-versenyen érte el. Mi volt az, ami Bach zenéjében ennyire megragadta?
– Számomra Bach a zene csúcsa és ezt most is így érzem. Természetesen mindenféle kor és stílus zenéjét játszom, de Bach mindenek fölött áll. Az ő műveinek tisztasága, az, hogy egyetlen fölösleges hang nincs benne. Minden más szerző művének megtanulásakor, amikor egy mű szerkezetét, felépítését, a frazírozást és hasonló alapvető dolgokat tanulok, a vezérfonal mindig az, hogy hogyan jelennek meg a hasonló jelenségek Bachnál. Ha az ember ezt nem így látja, akkor egy fontos építőelem hiányzik a munkájából.
– Mondhatjuk, hogy minden későbbi zeneszerző, beleértve mai kortársainkat is, alkotó munkájában Bach jelenti az alapot?
– Mindenképpen. Ahogy én látom, minden jelentős zeneszerző műveiben felfedezhető Bach hatása.
– Bach iránti tisztelete mellett nyilván játszik más szerzőktől is. A későbbi korokból ki áll önhöz a legközelebb?
– Elsősorban a bécsi klasszikusok, Haydn és Beethoven, a későbbiek közül pedig Schubert és Schumann. Természetesen a nagy romantikusok is, de Rubinsteinen kívül szívesen játszottam a francia Alkan műveit is, aki jól ismerte Lisztet, Chopint és sokat tanult tőlük.
– Nemcsak versenyműveket játszik, hanem szólóesteket is ad. Amikor egy ilyen koncertre készül, hogyan állítja össze a műsorát?
– Mindig van egy vörös vonal számomra és ahhoz keresem a hozzáillő darabokat. A véletlenszerűen, gyakran szeszélyesen összeállított műsorokat nem szeretem. Iyen vezérfonal lehet a szerzők egymáshoz való kapcsolata, összefüggéseik, a kor, amelyben éltek, a hangnemek, esetleg valamilyen alapelv, ami a különböző szerzőket közel hozza egymáshoz. Minden szólóestemen szeretek Bach műveket is játszani.
– Hogy áll Liszttel? Játszotta már például a h-moll szonátát?
– Nagyon szeretem a darabot, de úgy érzem, még várnom kell vele.
– És Bartókhoz hogyan viszonyul?
– Játszottam tőle a Szonátát és a Táncszvitet, amely, tudom, zenekari darab, de nagyszerű a zongora átirata is. Ennek a műnek sok köze van Budapesthez, hiszen azon az ünnepi koncerten mutatták be, amelyet Budapest létrejöttének, a három korábbi város egyesítésének évfordulója alkalmából rendeztek.
– Nagyon tiszteletre méltó, hogy ilyen részleteket is tud. Kérem, beszéljen arról, hogy tanulmányai során hogyan került kapcsolatba Daniel Barenboim intézményével, a berlini Barenboim-Said Akadémiával?
– Ez Schiff Andrásnak köszönhető. Mi ismertük egymást már néhány évvel korábban és amikor ő odakerült tanárként, akkor hívott engem is. 18 éves koromban kezdtem tőle tanulni egy mesterkurzuson és azóta sokat dolgoztunk együtt, játszottuk például Bach kétzongorás versenyét több alkalommal is. Amikor elkezdett Berlinben tanítani, felajánlotta, hogy ennek az iskolának a keretében tanuljak nála még egy évig és amikor ez az év elmúlt, kérdezte, hogy lenne-e kedvem egyfajta asszisztensként tanítani ott. Ez nagy megtiszteltetés volt és örömmel elfogadtam.
– Meséljen egy kicsit erről a Barenboim Akadémiáról. Úgy működik, mint bármelyik más zeneakadémia, vagy van valamilyen lényegi különbség?
– Egyfelől nincs különbség, hiszen hangszertanulás folyik, de nagyon komoly hangsúlyt fektetnek a szellemi tanulmányokra. Filozófiát és hasonló tárgyakat tanulunk. Németországban a hagyományos zeneakadémiák között nincs ehhez hasonló, nem tudom, Magyarországon létezik-e ilyen.
– Nálunk természetesen vannak elméleti tárgyak a főiskolákon, pl. zenetörténet, pedagógia, sok hallgató azonban nem nagyon szereti ezeket a tárgyakat, mert úgy gondolják, hogy a hangszer gyakorlásától vonja el az időt.
– Németországban „Fach Idiot”-nak nevezik ezt a típust.
– Ismeri Barenboimot személyesen is?
– Igen, néhányszor tanított, voltam nála órán.
– Zongoraórát adott?
– Azt is, de főleg kamarazenét és a kortárs zenéről szóló előadásokat.
– Kérdezhetek-e személyes dolgokat is?
– Természetesen, igen.
– Köszönöm. Akik majd ezt az interjút olvassák, nyilván kíváncsiak lesznek részletekre azzal kapcsolatban, amely az ön életrajzában is olvasható. Ön Németországban született, Bochum városában. Ugyanebben a mondatban olvasható: szülei Iránból menekültek Európába.
– Igen, pontosan így van
– Hogyan történt ez?
– Abban az időben nagyon sokan menekültek el Iránból. 1979-ben egy nagy politikai fordulat történt Iránban, akkor kiáltották ki az Iszlám Köztársaságot. Mindent megváltoztattak, az alkotmányt, a társadalom rendszerét.
– Ez volt a Komeini ajatollah nevével fémjelzett, erősen vallásos korszak?
– Igen. Feudalisztikus berendezkedés kezdődött. A kultúra felszabadításának jelszava alatt rettenetes diktatúrát vezettek be.
– Mi volt a szülei foglalkozása?
– Apám gépészmérnök, anyám elektrotechnikával foglalkozik. A Teheráni Műszaki Egyetemen tanultak, onnan is ismerték egymást.
– Hogy történt az, amikor az emberek elmenekültek a saját hazájukból? Legálisan lehetett intézni ezt?
– Csak illegálisan, embercsempészek segítségével. Előzőleg üldözték is őket politikai nézeteik miatt, sokan még börtönben is voltak, mert más nézeteket vallottak, mint azok, akik akkor hatalmon voltak. Van egy bátyám, aki akkor még csecsemő volt, vele együtt menekültek, a hegyeken át, lóháton.
– Mai szemmel azt mondhatnánk, micsoda romantikus történet.
– Igen, de valóságos életveszélyben voltak. Hogy végül Németországba érkeztek, az mondhatni a véletlennek köszönhető. Azt sem tudták, valójában hová is akarnak menni, csak az életüket mentették. Talán Oroszországba, úgy gondolták, ott menedéket találnak. Azután valahogyan eljutottak Kelet-Berlinbe. Az NDK akkori vezetői nem akartak egyetlen menekültet sem befogadni, hanem továbbküldték őket Nyugat-Németországba. Ez 1982-ben történt.
– Élnek még a szülei? Hány évesek?
– Hatvan körül, édesanyám most itt is van velem.
– Ma is még Bochumban élnek? Az egy iparváros, nem különösen szép.
– Most már szebb, sok zöld terület van. Visszatérve a szüleimre, keményen dolgoztak, mert amikor megérkeztek, nem volt semmijük, mindent előlről kellett kezdeni. Amikor én születtem, 1989-ben, akkor már jobb helyzetben voltak.
– Vannak rokonaik Iránban?
– Édesanyám egyik testvére, a nagybátyám él még ott. Időközben normalizálódott a helyzet, de sokan kivándoroltak, Amerikába például.
– Járt már Iránban?
– Egyszer. Igazi kultúr-sokk volt. Én jól beszélem a nyelvet, megértettem, amit hallottam és láttam, de sok mindent így sem. Irán nagy ország, sok különböző népcsoport él ott és nagyon furcsák a tradíciók. Például egy és ugyanazt a dolgot másképpen mondják, vagy fordítva: egy bizonyos szónak lehet többféle jelentése és az ember nem mindig tudja kiválasztani azt, hogy amit hallott, az mit is jelent. Németországban ilyen problémák nincsenek. Ezzel együtt nagy élmény volt, voltunk pl. Isfahanban, ahol gyönyörű régi épületek vannak.
– Hogyan tanulta meg a nyelvet? Ugye, ez a perzsa nyelv?
– Igen, perzsa nyelven beszélnek. Nekem a szüleim tanították, szinte születésem óta.
– Írni és olvasni is tud?
– A nyomtatott szöveget el tudom olvasni, de a kézírást megfejteni szinte lehetetlen. Azért is nehéz, mert nem írnak le minden betűt, csak a legfontosabbakat, és aki olvassa, odagondolja a le nem írt betűket.
– És németül? Nagyon szépen beszél, teljesen hibátlan kiejtéssel.
– Az óvodában, ahol német gyerekek között voltam, azután természetesen német iskolába jártam, megtanultam mindazt, amit a német gyerekek. A szókincsem talán kisebb, mint a németeké, de semmi problémám nincs a némettel.
– Milyen vallású?
– Ateista nevelést kaptam, de azért a téma nagyon is érdekel. Aki zenével foglalkozik, az végképp nem tudja magát függetleníteni a hittől, hiszen a zeneszerzők lelkivilága, vagy az az élmény, amit egy koncert meghallgatása jelent, az a varázslat, azt lehetetlen pusztán materialista módon megmagyarázni.
– Hogyan emlékszik vissza óvodás éveire? Érezte, hogy a német gyerekek megérzik, és valamilyen módon reagálnak is arra, hogy az a másik gyerek nem egészen olyan, mint ők?
– A legkevésbé sem. Később az iskolában elvétve, de akkor is inkább valamiféle kíváncsiság volt a részükről.
– Ha megkérdezi valaki, melyik az ön hazája, mit válaszol?
– Egyértelműen Németország. De ehhez hozzá kell tennem, hogy nyitott vagyok minden másik ország és minden kultúra iránt. Úgy gondolom, hogy bárhol járok, mindenütt találok valami olyat az illető ország, vagy nép hagyományaiban, szokásaiban, amely számomra is követendő, és amelynek ismerete feltétlenül értéket jelent mindenki számára.