Az első gondolatom az volt, hogy ismerem Truffaz-t, ő ilyen közvetlen, egyáltalán nem állnak tőle távol az efféle helyzetek, ahol a megszokott környezetéből kilépve beilleszkedik egy új miliőbe, akár zenei értelemben, akár a körülmények tekintetében.
Egy időben gyakran játszottunk együtt, rugalmas partner volt akkor is, amikor én szálltam be a zenekarába, majd akkor is, amikor ő volt a vendégünk a színpadon, és neki kellett a mi dalainkban megkeresnie a helyét, amit aztán persze mindig hiánytalanul ki is töltött. Nem volt mobilja (talán még most sincs), mesélt a vidéki házáról a francia-svájci határon, és a legtermészetesebb dolog volt, hogy a Müpa-beli koncertünk másnapján átjött bruncholni a garzonlakásomba, hogy a konyhapultnál állva boldogan egye a brokkolis quiche-t, amit olyan vakmerően sütöttem neki én, a magyar anyanyelvű a francia anyanyelvűnek.
De vajon ez különleges dolog? Nem lenne eleve elvárható, hogy egy alkotó a hangversenytermek kényelméből kilépve vidékre is ellátogasson, ahol nincs letisztult skandináv design bútor és élére hajtogatott törülköző, sőt, netalántán még rendes öltöző sincs, és előfordulhat, hogy sétálni kell egy kicsit, ha a zenész kezet szeretne mosni, mielőtt a hangszeréhez nyúl. Hasra essünk-e attól, hogy egy stílusteremtő nemzetközi jazzlegenda fellép egy zsebkendőnyi színpadon, és még workshopot is ad?
Számos befutott zenészt ismerek, aki tesz hasonló gesztusokat, sőt, megkockáztatom, hogy sokaknak felüdülés kilépni a megszokott előadói helyzetekből, visszatérni egy olyan léptékbe, ahol nem vakít a reflektor, és látni az egyes hallgatók arcát is, nem pedig csak egy hangosan hullámzó embermasszát a nagyszínpadról. Persze kérdés, hogy milyen gyakran teheti ezt meg egy nemzetközi szinten is aktív előadó, akinek eleve tele a naptárja, és rengeteg időt tölt úton, távol a családjától. Ehhez ráadásul kell egy olyan menedzsment is, akin egyáltalán átjut egy ilyen felkérés, és az ügynök nem utasítja csípőből vissza a meghívást a nem megfelelő körülményekre, és a borítékolhatóan töredéknyi gázsira hivatkozva.
Mégsem egyedi eset, hogy megtörténnek hasonlóan emberi léptékű események nagy sztárokkal, és úgy tűnik, minden félnek élmény lehet a nem megszokott környezet.
Ami számomra az átlagon túlmutat a salföldi történésekben, az a délutáni workshop, amin a koncert kísérőprogramjaként a környékbeli, fúvós hangszeren játszó fiatalok vehettek részt Truffaz-val. Normálisan egy ilyen kurzusért a nagyvárosba kell utazni, és egy koncertjegy többszörösét kell kifizetni, ha egyáltalán vállal tanítványt a zenész. A találkozás a zenei fejlődés szempontjából is meghatározó lehet, de talán még fontosabb, hogy egy ilyen alkalommal lehetőség nyílik beszélgetésre a világot megjárt előadóval, sokkal inkább, mint a koncert utáni szelfik és gratulációk között. Nem ritka, hogy egy kurzuson hallott mélyenszántó gondolatot később szállóigeként ismételgetnek a szerencsés jelen levők, és az előadó is kaphat olyat, amit máskor nem.
Tíz éve vezetek énekes workshopot a Művészetek Völgyében, ahol mindig az volt számomra a fontos, hogy a közönség aktív élményt is kapjon a zenéből a koncertek alapvetően passzív befogadásán túl. Számos alkalommal volt az a benyomásom, hogy a közös hangadás, a workshopon átélt közös éneklés révén mélyebb érzelmeket hozunk ki egymásból, mint a színpad és nézőtér közötti távolság által meghatározott helyzetekben. Ez az élmény olyan erősen dolgozott bennem, hogy tavaly szeptemberben elkezdtem a Pécsi Tudományegyetem zeneterápia képzését, hogy megismerjem a zene efféle, csoport beli hatásának elméleti alapjait és alkalmazhatóságát.
Zenészként egy jól elkapott koncerten a színpadról is erős szimbiózisban tudom érezni magam a közönséggel, ám ez a viszony mindig aszimmetrikus, mindig a színpadon álló diktálja az este ívét, a közönség pedig legfeljebb tapssal tud reagálni. A workshop abban más, hogy az interakció vezeti, a résztvevőnek is van tere kérdezni, kifejezni magát, bemutatni valamit, megosztani azt, ami foglalkoztatja, és ettől a kétirányú kapcsolódás kerül a középpontba, újfajta közösségbe hozva a zenészt és a résztvevőket. Arról nem is beszélve, hogy aki átél egy ilyen alkalmat, az utána teljesen más füllel hallgatja a koncertet is, egyrészt mert már nem idegen számára az előadó, másrészt mert a kurzuson kulcsot kap a zene befogadáshoz is, mélyebben megértheti a zene születését.
Visszatérve Erik Truffaz-ra, a Salföldön fellépő nemzetközi sztárra, egy vidéki koncert esetében a délutáni interaktív találkozó azért is lehet fontos, hogy az esemény kilépjen a Balaton-felvidéken idejüket múlató budapestiek szociokulturális buborékából. Semmi gond a vidéken kultúrát fogyasztó nagyvárosiakkal, de ha már egyszer vidéken is történik olyasmi, ami többnyire urbánus környezetben szokott történni, akkor ne csak azok kapjanak belőle, akiknek a hallgatói kegyeiért egész évben programhelyszínek százai versengenek kitartóan a nagyvárosokban. Kevesen járnak hangszerrel nyaralni, így azt sejtem, hogy ez délutáni fúvós kurzus inkább a helyieknek szólt, és ez nagyon értékessé teszi. Ez tűnik garantálni, hogy létrejöjjön a kapcsolódás a helyszínnel, ami túlmutat a helyszín egzotikumán. Bravó Truffaz, bravó Bánya, és még sok ilyet, nem csak a Balaton-felvidéken!
A cikk eredetileg a Robert Capa kortárs Fotográfiai Központ oldalán jelent meg.
