Romeo Castellucci és Gelesz Hannah júliusban egy egész napon keresztül beszélgettek Bolognában zenéről, színházról, életről és művészetről, miközben bejárták a város néhány ikonikus helyszínét.
Castellucci a képzőművészet felől érkezett a színház világába még az 1980-as évek elején, és saját színházi kreációi közül több is látható volt Budapesten, így például a Színházi Olimpia keretében tavasszal játszott Bros. 2011-től operákat is rendez, legutóbb Brüsszelben állította színre A Rajna kincsét október végén.
Gelesz Hannah szabadúszó operarendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként, vizuális művészként dolgozik nemzetközi (főleg olaszországi) operaprodukciókban, és 2022 nyarán nyelvi felkészítőként vett részt Castellucci A Kékszakállú herceg vára-rendezésében a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Idén nyári, maratoni dialógusukat Hannah Castellucci jóváhagyásával lejegyezte, „négyfelvonásos operalibrettóvá” szerkesztette, és „A tükör másik oldalán. Egy város, egy nap, egy beszélgetés” címmel a Theatron színháztudományi periodika közölte a Kortárs Musiktheater tematikájának szentelt számában. Az alábbiakban részletet közlünk a beszélgetésből, a teljes írás itt, a Theatron folyóirat honlapján olvasható.
Romeo Castellucci – Gelesz Hannah: A tükör másik oldalán. Egy város, egy nap, egy beszélgetés (részlet)
2. jelenet
Il Palazzo dell’Archiginnasio (Università di Bologna), La Sala dello Stabat Mater
„Fizika”, „Matematika”, „Zoológia”, „Asztrológia”, „Biológia” – néhány, a falak mellett sorakozó üvegajtós könyvesszekrények tetején csillogó feliratok közül. Antik, történelmi, gyönyörű régi könyvek. Rengeteg por, rengeteg szépség. És egy szinte befogadhatatlan terem. Lenyűgözően színes címerek ezrei díszítik a falakat: diákok, iskolák, családok, dinasztiák címerei. A létezés, a büszkeség, a tudás, a méltóság lenyomatai az elkövetkező évszázadok számára.
Tüzet okádó sárkányok, lobogó sörényű paripák, kitárt szárnyú, kétfejű sasok. Fagyos tekintetű oroszlánok, körben táncoló márványputtók. Minden mozgásban van, mint Michelangelo freskóin a Sixtusi kápolnában, bár az Utolsó ítélethez képest sokkal kevésbé drámai ez az őrületes mitológiai állatfelhozatal. A pulpitus mögött márványtábla: itt volt Gioachino Rossini Stabat Mater című szimfóniájának első nyilvános bemutatója, Gaetano Donizetti vezényletével, 1842. március 18-án.
Hannah
Ismered ezt a szimfóniát Rossinitől?
Romeo
Természetesen, de nem olyan jól, hogy tudnék róla beszélgetni.
Hannah
Azt hiszem, egyszer meghallgattam. Arra emlékszem csupán, hogy végtelenül megrázó és szomorú zene.
Romeo
Hogyne, ahogy a címe is jelzi.
Hannah
Mennyi fájdalom… furcsa belegondolni, hogy ugyanaz a zeneszerző írta, aki a Sevillai borbélyt. Az az opera számomra egy klasszikus sitcom rengeteg humorral, de egészen elképesztő, milyen találóan és pontosan fejezi ki a zene a szív lüktetését. Tulajdonképpen végig az izgalomtól, a szerelemtől, az idegességtől, a boldogságtól, a titkoktól, a tiltott tettektől felgyorsult szívverés adja a zene ütemét. Az opera hallgatása alatt mindig úgy érzem magam, mintha egy lóverseny tribünjén ülnék, az én pulzusom is felszökik tőle. Megváltoztatja az időérzékelésemet. Pontosan ezért nyűgöz le ennyire az opera műfaja. Merev keretrendszere ellenére – hiszen a partitúra és annak reális időtartama adott – fut mellette egy párhuzamos vágányon a relatív és az érzékelési idő síkja. Mondok egy banális példát. Valakit szíven lőnek, s még öt percen keresztül tart az áriája, mielőtt meghalna. Azonban pont a jelenet valószerűtlensége által kerül egy következő, elvont síkra az értelmezése – és megélése. A zene a realizmus felfüggesztésének, a világ absztrahálásának a lehetőségét ajánlja fel, hiszen az az öt perc igazából csupán az az öt tizedmásodpercnyi gondolat, amely a golyó becsapódásakor átvillan az agyadon. Tizedmásodpercek az időben kifeszítve.
Romeo
Pontosan így van. Az egyik leglenyűgözőbb ilyen jelenetet Monteverdi komponálta – tehát az opera mint önálló művészeti ág megszületéséről beszélünk. Amikor a Tankréd és Klorinda párvidalában Tankréd leszúrja Klorindát, szétnyílik a seb és folyni kezd a vér. Az elvérzés folyamata beépül Monteverdi zenei dramaturgiájába. Minden lelassul. A zene szép lassan elhallgat, pontosan úgy, ahogy Klorinda is. Ez lassú halál, amelyben egy idő után elvész a tér- és időérzékelés, így a lelassulás nem kronologikus, hanem szenzoriális. Már Monteverdi is tisztában volt a lassítás elképesztő erejével a zenei időkezelésben. A zene fut, zajlik a csata, kifejezetten gyors az egész, ta-ta-ta-ta-ta-ta, mintha a vértezeten koppannának a kardcsapások. Aztán egyszer csak Tankréd eltalálja, csend, a zene elkezd lassulni, lassulni, lassulni, egészen odáig, hogy elhallgat és megáll. Ez egyszerűen gyönyörű. Ez az idő a zenében. A zene lényegében maga az időkezelés. A rendezőre – akinek a mozgástere erősen korlátozott – pedig az a feladat hárul, hogy belépjen abba az időhálóba, amit a zeneszerző határozott meg. Az idő architektúrája fel lett építve. Nem nyúlhatsz bele.
Hannah
Mint egy felépített palota. Amihez hozzájön a karmester interpretációja.
Romeo
Valóban, de véleményem szerint a karmester hatalma limitált a zenei időkezelésben. Tud gyorsítani, lassítani, de a mozgástere őszintén szólva teljesen relatív. A zene architektúráját a zeneszerző írta és határozta meg. A karmester tud élni egyéni megközelítéssel, de csak a szerző által felépített palotán belül. A rendező a vizualitás síkján tud reagálni. Ennek határa van, korlátja, de a szerző által előírt időt a rendezőnek örömteli problémaként kell megélnie. Megélnie és megoldania. Amennyiben a rendező megfejti és megoldja, akkor azt képekkel teszi. A képek szinkronikusak, ám a rendező olyan kompozíciókat hozhat létre, amelyekben viszonyrendszert alkot a képek között. Ezek a rendszerek és kapcsolatok struktúrákat hoznak létre, de nem narratív értelemben, hiszen a narratívát is a szerző határozza meg.
Hannah
Tulajdonképpen mintha egy üres palotába lépnénk be, s tudnánk, mennyi időnk van a felfedezésére. Felsétálunk a lépcsőkön, kinyitjuk az ajtókat, belépünk a termekbe. Felmérjük és megéljük a tereket, a terek léptékét. Nézzük a falakat, megfejtjük a freskókat. Látjuk a fényt, amely betör az ablakokon, megvilágítja a tereket és folyton mozgásban van. A létező terekből újabbakat alkot. Árnyékokat hoz létre. Felfedezzük a sötétségben megbúvó részleteket. Ezt az architektúrát korlátként fogod fel? Szerinted mik határolják, mik határozzák meg a palotát?
Romeo
Szerintem három dolog. Az idő, az érzelmi paletta és a librettó: a szavak, a mese, a történet, a narratíva, a szereplők és a közöttük lévő viszonyrendszer, amit szintén a zeneszerző és a librettista határozott meg. A rendezőnek ezekkel kell konfrontálódnia, de nem illusztratív megközelítéssel. Nem vagy rendező, ha illusztrációkat komponálsz. A rendezés egy művészeti ág, amely Wagner és Appia esetében még nem volt az. Edward Gordon Craig teoretizálta először a rendezést, mint „új művészet”.
Hannah
Hogyne, a „színház mint a mozgás szimbolizmusa”.[1] Alapja a harmónia, amely a színházat alkotó elemeket: a szcenikai apparátust, a színészt és a drámát integrálja, s ezek válnak jelenetté, akcióvá és hanggá. Mindez pedig akkor jöhet létre, ha a rendező egyszemélyben felelősséget vállal érte. Én egyébként Appiát is nagyon bírom, s azt gondolom, hogy bár Craig jóval „messzebb” és – mai színházi értelemben véve – sokkal „közelebb” jutott a kortárs rendező fogalmához, ez egy evolúció. Számomra az első művész Appia – rögtön Da Vinci és Caravaggio után –, aki a fényből alkotott. Felfedezte és megmutatta a terek mélységeit azáltal, hogy a reneszánsz chiaroscurót színházi térbe helyezte, s ezáltal a fény háromdimenziós és szimbolikus értelmezést is kapott.
Romeo
Igazad van, mindketten nagyon fontosak, hiszen általuk vált a színházi rendezés autonóm művészeti ággá, művészeti nyelvezetté. Amennyiben valaki rendezésre adja a fejét – és nem illusztrálásra –, ezzel a korábban említett három korláttal kell dolgoznia, személyes módon. Mondania kell valamit. Merészelni azt állítani: mondanivalóm van. Nem azt, hogy „nézzétek, mit alkotott Mozart” – ez nem elég, azt már ismerjük, felesleges és patetikus azt ismételgetni. „Nézzétek, mennyire hű vagyok Mozarthoz” – ez szintén hülyeség. Soha nem lehetsz hűséges senkihez! Egyszerűen azért nem, mert nem a 17. században születtél. Keveset tudunk Mozart világáról, hogy hogyan éltek az emberek, mikkel foglalkoztak napközben, mit láttak, hallottak és éreztek. Hogyan tudnád ezt a nagyon messzi, általad sohasem megtapasztalt világot a magadénak mondani? A hűség a legnagyobb hazugság!
Hannah
„Mire gondolt a költő” – hangzott el sokszor az iskolai irodalomórákon, Byron verseinek az elemzése közben – hogy egy példával éljek. Sosem érdekeltek az életrajzi adatok, mint ahogy az sem, mit sejtünk, mit feltételezünk – vagy még rosszabb, feltételezhetünk – Byron életéről. Arról az életről, amelyről igazából semmit sem tudunk, mégis az alapján próbáljuk meg kitalálni a gondolatait, amelyeket a költeményei mögött vélünk felsejleni. A gondolatokat nem kitalálni kell, hanem el kell olvasni. Engem kizárólag az érdekel, amit írt, s hogy azok a gondolatok milyen hatással vannak rám és a képzelőerőmre. Milyen képek búntak meg a szavak mögött. A szavak képeket alkotnak, a képek pedig gondolatokat.
Romeo
Pontosan így van. Természetesen minden lehetséges, az illusztrálás is. Miért ne lehetne illusztrálni? Bár nem létezik annál semmi unalmasabb és fájdalmasan kiszámíthatóbb. Egy képnek problematikusnak kell lennie. Kell, hogy hordozzon egy problémát, ami lüktet benne, mint egy élő szív. Az illusztrációban, a reklámvilágban nincsenek képek, nincsenek víziók. Végletekig csiszolt illusztrációik egyetlen célja, hogy megvetessenek velünk – sokszor ráadásul teljesen felesleges – dolgokat. Ugyanez történik veled, amikor úgy jössz ki egy színházból, ahogyan bementél. Semmi nem változott meg benned, semmi nem érintett meg vagy dúlt fel. Semmi nem történik, mint ahogy egy szórakoztató műsor nézése közben sem.
Hannah
Ezért tartom veszélyesnek az illusztrált mesekönyveket. Kísérő vizuális magyarázatok, amelyek blokkolják a fantáziát. Nem kell semmit sem elképzelni, mert már mindent elképzeltek helyettünk. S ettől semmilyen gondolat nem fog az eszükbe jutni.
- FELVONÁS
Il Vicolo Ranocchi – L’Osteria del Sole (A Béka sikátor – A Nap fogadója)
Tágas, fehérre meszelt falú, egyszerű, szinte már puritán terű fogadó. Meghatározó elemei a hosszú, súlyos faasztalok, kétoldalt egyszerű faszékekkel. A falakon kevés dekoráció, csupán néhány fekete-fehér fénykép a borosüvegektől roskadozó polcok fölött. Jól érzem itt magam. Nem szeretem a zajos kocsmákat – a zenétől, hangzavartól, agresszív vizualitástól zajos helyeket. A Nap Fogadója 1465 óta létezik és azóta üzemel. Időutazás egy pohár bor körül, ahol a világról beszélgetve elfogyaszthatod a magaddal hozott ételeket. Mellettünk éppen egy elegáns hölgy húz elő a kistáskájából vagy fél kiló hajszálvékonyra szeletelt füstölt sonkát és egy vekni kenyeret. Az egyetlen tiltott dolog az ajtó mellett kifüggesztve olvasható: „Énekelni és zenélni TILOS. A zene megtöri az atmoszférát: a fogadóban szerelmek születnek és érnek véget, elárulási-megcsalási őrlődések zajlanak le, üzletek köttetnek, nincs helye műsornak.” (Megjegyzem, ezek a legérdekesebb műsorok.)
Romeo
Üljünk ide ki, erre a kis udvarra, itt nyugodtan cigarettázhatsz.
Hannah
Nagyszerű. Talán itt kicsit hűvösebb is van, mint bent. Nagyon emlékeztet egyébként ez a hely Hrabal legendás prágai sörözőjére, az Arany Tigris Fogadóra.
Romeo
Sajnos nem ismerem.
Hannah
Legközelebb, ha Prágában jársz, mindenképpen menj el oda. Egy apró, egyszerű söröző, hasonló ehhez. Hosszú, súlyos faasztalok állnak benne, amelyek évtizedek óta tartják a nehéz söröskorsók súlyát. Az asztallapok tele vannak karcolásokkal, milliónyi történet-heggel. Ott is szinte teljesen üresek a falak, mint itt. Van bőven tér a fantáziának és a vízióknak.
Romeo
Apropó, víziók. Még az előző beszélgetésünkhöz kapcsolódva: létezik rá mód, hogy az időt megváltoztassuk – belülről. A zenei idő adott. A szavak adottak. Az érzelmi paletta adott, mert Izolda sír, és nem nagyon van mit tenni. De! A rendező képek segítségével belülről módosíthatja az időt. Ugyanis a képek, a víziók – bizonyos esetekben – ellentmondásosak lehetnek és konfliktusba keveredhetnek a zenével, a szöveggel. A retorikai eszközök – amelyek alatt az arisztotelészi ars rhetoricát, a klasszikus ókori retorikát értem, nem a rémes kortárs verziót – csodálatos diszciplínát alkotnak. Az egyik legalapvetőbb számomra az antifrázis.
Hannah
A beszélő az ellenkezőjét gondolja annak, mint amit mond?
Romeo
Így van. Mondok egy példát: „Kéz és lábtörést!” vagy „Egy nagy kalappal!”. Mind színházi kifejezések, mi? És mind pont az ellenkezőjét jelentik, vagyis „sok sikert!”.
Hannah
Az irónia nyílt, agresszív és időnként naiv megnyilvánulása is lehet, nem? „Na, remek benyomást keltettünk” – tehát valószínűleg nagyon felsültünk.
Romeo
Hogyne! Nagyon ironikussá is válhat, de lehet egy igen költői gesztus is. Mondok egy rendezői példát: Salomehétfátyoltánca. Ismerjük a zenét, az adott energiát, a keleti érzékiséget, a ritmust, az elvárásokat… Abban az előadásban, amelyet Salzburgban készítettem, az antifrázis retorikai alakzatát használtam. Salomé szalagokkal összekötözve kuporog mozdulatlanul egy betontömbön. Tökéletesen mozdulatlanul. A tánc az antifrázis formájában jelenik meg, tehát az ellentétes értelmében. Rá vagy kényszerítve – te, mint néző – hogy rekonfiguráld, újraalkosd a tánc látványát és amit hallasz, pontosan azért, mert nincs. Nem látod. Az idő és az érzelmi tónus meg van fordítva, és közben érintetlenek maradnak. Salome mélységes szomorúságot és melankóliát él át. Rá van kényszerítve, hogy táncoljon, de a tánca mozdulatlan, egy belső tánc. Tulajdonképpen a tánc magának a táncnak az elutasítása – úgy, hogy közben tánc marad. Úgy is mondhatnánk, Heródes akaratának a kritikája. Ez az egyik módja arra, hogyan lépjünk be az időbe, az érzelmi hullámokba és a narratívába, s hogyan próbáljuk meg szétfeszíteni ezeket a kereteket.
Hannah
E közül a három közül számodra melyik a kiindulási pont?
Romeo
A librettó.
Hannah
A történet?
Romeo
Így van.
Hannah
Ahol a verbalitás csak egy a többi komponens közül, mit gondolsz, milyen súllyal bírnak a kimondott szavak az operában?
Romeo
Azt kell, hogy mondjam, szerzője válogatja. A szavak interpretálását nagy figyelemmel kell kísérni, de nagyban függ attól, ki írta őket. Mondok egy banális példát: Da Ponte librettói nagyon más súlyúak mondjuk Wagner librettóihoz képest, amelyeket teljesen körülölel a zene.
Hannah
Ráadásul Wagner maga írta a saját szövegkönyveit.
Romeo
Naná. Verdi librettói például számomra sokkal nehezebben feldolgozhatók.
Hannah
Azért különbséget tennék a Boitóval való találkozása előtti és utáni időszak között, mert Verdi két utolsó operájának, az Othellónak és a Falstaffnak a szövegkönyvei mesterművek.
Romeo
Egyetértek. Mikor felfedezte Shakespeare-t…
Hannah
…és megismerkedett Arrigo Boitóval…
Romeo
…pláne, egy új világ nyílt meg számára. Strauss Saloméjának a szövegkönyve fantasztikus, mert Oscar Wilde-tól származik. Azonban a Daphné-é, hiába szintén Strauss, katasztrofális.
Hannah
Nem ismerem jól a Daphnét, ki írta a szövegkönyvét?
Romeo
Joseph Gregor. De úgy rémlik, Strauss nagyon fel volt dúlva, óriási vitákba keveredtek. Nem meglepő, előtte Hofmannsthallal és Wilde-dal dolgozott. A szavak súlya egyébként nagyban múlik a rendező hozzáállásán is. Wagner szavait például különösen elmélyülten tanulmányozom a szövegek filozófiai tartalma miatt.
Hannah
Ritka különleges alkalom, amikor a szöveg és a zene kvalitásai egyenrangúak. Szerintem sokszor azon is múlik, hogy megtörténik-e valóban két zseni találkozása. A zenész érti a költészetet, a költő pedig a zenét. Ha a szövegkönyv mestermű, számomra zene nélkül is létezik, mint tiszta költészet.
Romeo
Így van, pontosan, színtiszta költészet. És ott aztán tényleg szabad a pálya. Wagner szava mitológiai értelmű. Mítoszt teremt. Tehát a rendezői gondolatoknak is mítoszt kell teremteniük. Wagner annál is érdekesebb, mert mitológiája az északi sagákon, az elfelejtett hagyományokon alapszik. Azonban érdekes módon semmi nosztalgikus nincs benne. Gyakran átláthatatlanok, zavarók és ijesztők azok az érték- és jelentésrendszerek, amelyek radikális válságforgatókönyveket nyitnak meg ezekben a rendszerekben. Azért érdekes Wagner mitológiájának az újrafelfedezése, mert kortárs. Kevés olyan művész van, aki ma mítoszt tud teremteni. Hogy egy ne teljesen inkoherens példát kapcsoljak ide a kortárs kultúrából, Matthew Barney jut eszembe. A szavak formája, ami maga a dramaturgia, ennek a mitológiai lénynek a bőre. A bőr reprezentálja a szavak szépségét. Ám a szerkezetet, a narratívát, a történetet, a szereplőket és azok átalakulását alaposan, nagy szigorral kell tanulmányozni.
Hannah
A szereplők ugyanis változnak, fejlődnek a történet során, megvan a maguk evolúciója. Ez mind a szavakban, mind a zenében tetten érhető. Felfedezhető bennük a zeneszerző stratégiája, aki anno egyszemélyben a dramaturg is volt.
Romeo
Érdekes, a Ringben csupán két szereplő változik. Wotan és Brünhilde. Vagy ötven szereplője van a történetnek, de csupán kettejükben megy végbe belső konfliktus, csak ők ketten változtatják meg a világnézetüket, óriási árat fizetve érte. Ez fontos és elképesztő. A rendezőnek nyomozónak is kell lennie. Ennek a változásnak a filozófiai okait kell felkutatnia.
Hannah
Filozófiai vagy pszichológiai okait?
Romeo
Mindkettő. Engem jobban érdekel a filozófiai megközelítés, talán jobban kapcsolódik a zenéhez. Meg saját magamhoz is. A pszichológia a színpadon filozófiává alakul. Wotan pszichológiája nagyon összetett. A hatalomról való lemondás óriási filozófiai tett.
Hannah
Az 1840-es évekbeli Drezdában Wagner igen aktív volt politikailag, a város a német liberálisok és demokraták fellegvárának számított. Az 1849-es májusi felkelés bukása után Wagnert is letartóztatták, ám Liszt segítségével Svájcba tudott szökni. A forradalom leverése után Wagner számára Siegfried, a jövő hőse és szimbóluma megszűnik létezni. Wotan felé fordul, őt teszi felelőssé a hanyatlásért, benne látja megtestesülni a „régi világot”, amelynek összeomlása hite szerint feltartóztathatatlanul és elkerülhetetlenül be fog következni. Wotan filozófiai gesztusa, amellyel elutasítja a hatalmat – ismerve Wagner történelmi kontextusát – ideológiai tetté is válik?
Romeo
Őszintén szólva nem tudom, nem hiszem. Az ideológia mindig egy üzenetet közvetít. Wotannak nincsen egyértelmű üzenete. Ő maga is össze van zavarodva. Egy igazán ügyes dramaturg el tudja rejteni az üzenetet. Követed ezt a szereplőt, nézed, ahogy változik, és igazából nem tudod, hogy mit akar mondani. Ő maga sem tudja! Ezért költészet. Itt nincsenek szándékok. Wotan a radikális belső változás olyan röppályáját futja be, amelyben minden ellentmondásokon alapszik. „Buddhistává” válik. Az opera során, hogy úgy mondjam, vallást vált. Az akarat témájából – mert mindent akar: a Valhallát, a dinasztiát, az aranyat, a nőket, a hatalmat – egyszer csak kilép, s úgy dönt, mint Buddha. Feladja a vágy utáni fékezhetetlen sóvárgást. A véget akarja. Az ürességet. Ez felszabadulás.
Hannah
Érdekes, hogy a vágyak érzelmekből születnek, azonban a vágyról való lemondás egy határozott döntés, egy intellektuális folyamat, amelynek a végén megszületik a gondolat. Vagy a gondolat születik meg először, már a döntés pillanatában?
Romeo
Szerintem a döntés maga a gondolat. Éppen ezért kulcsfontosságú. Egyik gondolatból következik a másik. A nagy színházi koponyák mind filozófusok. Számomra a művészet sokkal erőteljesebb, mint az írott filozófia. Ugyanazokról a témákról szól, de a színpadon semmilyen koncepció nincs kőbe vésve. Ott a művek nyitottak maradnak, élők maradnak. Nem értekezések.
Hannah
Ebben az egészben hol kapcsolódik a filozófiához a zene, amely egy párhuzamos vágányon száguld előre? A zene, amely prózai és racionális módon jelöli ki a történetmesélés időkeretét, miközben magát az érzelmi palettát festi meg. Számodra mit jelent a zene?
Romeo
A zene olyan, mint egy nagy folyó, amely formákat hordoz és mindent elsodor. A zenének nincsen racionális kapcsolata az emberrel. Csak érzelmi, ahogy mondod. Hegel csodálatos definíciója szerint „a zene az ember éjszakája”. Az éjjel. Amikor az elme kikapcsol, a logika és a számítások már nem léteznek. Mikor hallgatjuk, a zene prédáivá válunk. Rabul ejt minket.
Hannah
Ettől válunk emberekké. Valós, racionális indokok nélkül hat ránk.
Romeo
Így van. Zenehallgatás közben sírva fakadhatunk. Miért? Nem tudjuk. Számomra Wagner megértette a zene „éjszakáját”. A zene beléd költözik, a bőröd alá kúszik, akkor is, amikor nem akarod. Nagyon másképp hat a szöveghez és akár a képekhez viszonyítva is. Azok a racionalitásra hatnak, a kulturális tudásunkra referálnak. Dolgokra, amelyeket már ismersz a nyugati kultúra archívumából. Olyan dolgokra, amelyek megszólalnak benned, mondatokra, amelyeket már hallottál, tárgyakra, formákra, gesztusokra vagy szokásokra, amelyeket újrakomponál az emlékezeted. Felismered őket. Mégis új, összetett kapcsolatokat tudnak teremteni. Min járnak a gondolataid?
Hannah
Azon az antifrázis-példán töprengek, amit korábban említettél. Salome táncán, amely nem egy tánc. A néző rá van kényszerítve, hogy ő teremtse meg a táncot. Tudjuk, hogy egy táncot kell elképzelnünk, hiszen az archívumunkból elő tudjuk hívni ezt a zenét, az elvárásokat, a hét fátyol jelentését, a Bibliát. Azt is mondhatnánk, hogy valójában a hiátus maga a jelenlét?
Romeo
Pontosan. Mert lényegében mi ez? Képekkel történő, költői értelemben vett interpretáció. A képi asszociációkkal való alkotás olyan érzetet kelt, amit nem lehetne máshogy elmondani. A költészet sem leírásra, magyarázatra használja a szavakat. A zseniális T. S. Eliot objektív korrelatívnak hívja ezt. Anélkül beszélsz valamiről, hogy megmutatnád. Így működik a költészet – a jó költészet, teszem hozzá. Az olvasó feladata, hogy gondolkozzon, újraalkossa a költemény testét. Korrelatív és objektív, tehát egymással kapcsolatban álló dolgokról van szó. A közöttük lévő kapcsolat kelt érzelmeket.
Hannah
Vagyis felidézni, előhívni képes tárgyakat, helyzeteket, mozzanatokat a konkrét és mindennapi valóságunkból. Lényegében a szavaknak és a képeknek egy olyan konstellációja, amely pontosan azt a gondolati és érzelmi tartalmat közvetíti, amelyet közvetítenie kell. Ahogy mondtad, nem lehet máshogyan mondani. Tehát ezek a síkok nem egymás mellé kerülnek, hanem olyan tökéletesen illeszkednek, hogy már viszonyban sincsenek egymással. Ez viszont nem egy „expresszív nem-viszony”, hiszen nem fejeznek ki semmit, hanem azok, amik. Önmagukban hordozzák a formát és a jelentést.
Romeo
Brava. Nagyon pontos megfigyelés. Az objektív korrelatívra egy rendezői példa: továbbra is a Salome előadás és benne Jochanaan, Keresztelő Szent János személye. Salomét lenyűgözi ez a gyönyörű férfi, s mindenáron meg akarja csókolni. A végén sikerül is neki, mint tudjuk… Nos, hogy megjelenítsem ezt a sötét, komor, veszélyes szépséget – a meztelen Próféta vonzerejét, a fekete hajét, fekete szakállét, fekete szemekét, mert hát elhangzik egy elképesztő leírás, amelyet Salome ad megigézve Jochanaan testéről –, nem akartam a színpadra küldeni egy szép férfit. Semmi hatása nem lett volna. Ehelyett egy óriási, gyönyörű, fekete csődör lépett színpadra. Komor, ijesztő, vad, távolságtartó, veszélyes. Nem egy férfi. Csak egy lovat látunk, akinek a feje a színpad alatt kialakított nagy térből emelkedik ki. Aztán ugyanazt a lófejet látjuk levágva – természetesen nem igazi… Tehát költői – és nem illusztratív – eszközökkel még erőteljesebben meg lehet fogalmazni a szövegkönyvben már létező képeket, víziókat.
Hannah
A festőmesterem mondta mindig: ha egy művész írással foglalkozik, képeket kell néznie. Ha pedig a vizualitással, akkor olvasnia. Így működik az agyunk, a beérkező információ az ellentétes idegpályákat stimulálja, „irritálja”. Mint amiről korábban beszélgettünk, nem igaz? A szavak képeket alkotnak, a képek pedig gondolatokat. De a kreatív folyamat egy nagyon hosszú folyamat. Most nekem jutott eszembe Galimberti: „A kreatív intelligencia nem áll ellentétben a fegyelmezett intelligenciával, mert fegyelem nélkül a kreativitás nem érhető el, hanem az ember megmarad abban a gyermekkori szakaszban, amelyet spontaneitásnak nevezünk.”[2]
Romeo
Milyen igaz. Nagyon fontos tanulni, elmélyülni, olvasni. Folyamatos feladat. Rengetegszer hallgatni a zenét, megállás nélkül. Mert a repetitív hallgatással új dimenziók nyílnak meg, az érzékelés hálói kitágulnak. Mintha a tükör másik oldalán állnánk. Az elménk is megváltozik. Nem könnyű, és nem is mindig működik. Amikor működik, nagyon erős élmény. A sötét részed lép elő. Elengeded a fékeket. Elveszíted a kontrollt önmagad felett. Aztán a káoszban való megmártózás után vissza kell térni a rendbe. Neked miről szól a kreativitás?
Hannah
Számomra az egész a sötétben kezdődik. Mint az emberi élet. Szerintem ez egy teremtési aktus. Azon ötleteim többségében, amelyekkel valóban elégedett voltam, és úgy éreztem kereknek, igaznak őket, ahogy tényleg megvalósultak, mindig volt valami ijesztő. Egy kicsit rémisztő. Talán váratlanok is, és ez az a sötét részem, amiről te beszélsz. Nem számítottam rájuk. Ki tudja, honnan jöttek. Jobb is, hogy nem tudjuk, nem?
Romeo
Én nem akarom tudni. Bár be kell, hogy valljam, rettegek tőle, hogy egy nap elhagynak az ötleteim.
Hannah
Ettől rettegsz?
Romeo
Igen. Annyira törékeny dolog. Valóban rejtélyes ez az egész…
Hannah
Maga lenne a pokol. Mint az örökkévalóság. Képzeld el, hogy ülünk az örökkévalóságban és semmi nem jut az eszünkbe. Reméljük, legalább cigarettázni lehet. Talán ezért mondta Artaud, hogy „soha senki nem írt vagy festett, készített szobrot, modellezett, épített, tett felfedezéseket másért, mint hogy kijusson a pokolból”[3].
[1] Olasz nyelven: il teatro del divino movimento (az isteni mozdulat színháza).
[2] Umberto Galimberti, I miti del nostro tempo (Milano: Giangiacomo Feltrinelli Editore, 2009), 93.
[3] Antonin Artaud, „Van Gogh, akit megöngyilkolt a társadalom”, ford. Nagy Andrea, Átváltozások 4, 6. sz. (1996): 3–20, 11.
