Hogy Ferencsik János mit jelentett igazából a magyar zenei életben, az többek között abból is kiderül, hogy azóta se sikerült senkinek betölteni az űrt, amit 40 éve(!) ő hagyott maga után… Olyan valaki volt, aki ha belépett a Házba (Operaházba, Erkel Színházba, Zeneakadémiára…), annak elterjedt a híre és mindenki egy kicsit igyekezett kihúzni magát. Megkérdőjelezhetetlen értéket képviselt. Gáti István írása.
A hetvenes évek végén kerültem kapcsolatba vele, azután gyors egymásutánban operában, koncerten, lemezen énekelhettem a vezénylete alatt. Amikor az első „közös” koncertünkre készültünk, persze előzőleg zongorával átvettük a darabot (talán Kodály op. 9-es Két dala volt), utána jött a zenekari próba. Talán nem kell kell részleteznem, hogy mennyire izgultam. Naná, hogy észrevette! És olyan próbát tartott a zenekarral, mintha ott se lettem volna.
Nem akart még több kellemetlenséget okozni nekem, mint ami már amúgy is nyomta a lelkemet. A zenekari próba után persze megbeszéltük a részleteket, de ott az „oroszlánok” előtt nem akart lejáratni.
Egyszer abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy családosan látogathattunk el hozzá, amikor a lányunk olyan 4-5 éves volt. Ferencsik nagyon szerette a gyerekeket, főleg arra emlékszem, hogy milyen lelkesen mutatta meg Zsuzsikának az automata öntözőberendezést.
Egy másik beszélgetésünk közben valami olyasmi is szóba került, amit talán sokan nem is hisznek el nekem, pedig tényleg megtörtént. Már nem tudom, minek kapcsán került szóba a karrierje kezdete: „Nehogy azt higgye, hogy én olyan nagyon jó voltam! Csak hát akkoriban nem volt jobb nálam…”
Talán a legkedvesebb emlékem vele kapcsolatban a Varázsfuvola Papagenója. A színpadi próbák közben volt néhány javaslata a prózára vonatkozóan is. És akkor leültünk a szövegkönyvvel és saját kezűleg írt bele néhány kiegészítést. Mind a mai napig nagy értékként őrzöm azokat az utasításokat.
Már nem tudom, melyik darabra készültünk, aztán próba közben egy kicsit beszélgettünk is, például arról, hogy orosz énekesekkel tervezik lemezre venni Bartók Kékszakállúját. Szép udvariasan azt mondtam, hogy kíváncsi vagyok rá. De be se tudtam fejezni ezt a rövid félmondatot, közbevágott a maga rekedtes hangján: „én nem!”
A nyolcvanas években nyári szabadtéri előadások voltak a Hilton Dominikánus udvarában. És akkoriban előadtuk ott Cimarosa: „Il maestro di cappella” című rövid mókáját is, aminek a lényege és poénja az volt, hogy nem csak énekeltem, de vezényeltem is a kis kamarazenekart. És nagy meglepetésben volt részem, amikor ezt elmeséltem Ferencsiknek: szinte kollégaként kezelt és hasznos tanácsokkal is ellátott. Legjobban ez a mondat maradt meg az emlékezetemben: „a zenekar segít.”
Pozsonyban vettük lemezre az ottani zenekarral, énekkarral Brahms Német requiemjét. Az egyik szabad délutánon elmentünk sétálni, beszélgetni, amikor egyszer csak Ferencsik azt mondta, ajándékot szeretne adni nekem. Rögtön be is ment a helyi zeneműboltba és vett egy példányt Kodály: A magyar népzene című kötetéből. Máig őrzöm a benne lévő ajánlással együtt.
Nem is olyan régen az interneten találtam egy korábbi cikket, amiben Békés András, az Operaház akkori rendezője arról számol be, hogy amikor a hetvenes években Mozart: Figarójának premierjét terveztek az Operaházban, Ferencsik hozzám ragaszkodott… (Egy baleset miatt viszont akkor nem tudtam elvállalni az első előadásokat…) Nem tudom, létezik-e visszamenőleges lovaggá ütés… Ez a félmondat nekem azt jelenti…
És a végére egy olyan mondatát idézném, amit nem saját fülemmel hallottam, de mélyen belém ivódott: Az egyik utolsó koncertje próbáján ezt mondta: „Ha majd egy szál ingecskében ott állunk az előtt a bizonyos trónus előtt, ott már nem lehet hazudni.” Mit mondhatnék még? Talán csak ennyit: köszönöm.
