Gáti István Liszt-díjas énekművész az alábbi gondolatmenetet juttatta el szerkesztőségünkhöz. Véleménycikk következik.
„Mert a művészetben nem csupán kellemes vagy hasznos játékokkal van dolgunk, hanem… az igazság kifejtésével.” /G. W. F. Hegel/ „Lázadt valómat nem fékezhetem…” Ezekkel a szavakkal kezdi mondandóját Petur bán a Bánk bánban.
Nézem, hallgatom, ízlelgetem az interneten, televízióban hallható úgynevezett „historikus előadásmód” felvételeit. És úgy érzem, valami nagyon nincs rendjén ezzel a dologgal. Hogy mi, azt alább megpróbálom összefoglalni.
Amikor valami rendkívüli réges-régi koncertről vagy csak kiváló muzsikusok együtt zenéléséről olvasunk vagy hallunk, azt szoktuk mondani, hogy „szívesen lettem volna légy a falon”… (Például egy olyan vonósnégyes esetében, amikor az első hegedűt Haydn játszotta, a másodikat Dittersdorf, Mozart pedig brácsázott, és egy bizonyos Vanhal nevű muzsikus csellózott!). Akkor talán pontosan tudnánk, hogy miként is hangzott az akkori muzsikálás.
Így azonban csak találgatni tudjuk, többnyire hibásan, hogy milyen is lehetett valójában a korabeli hangzás. Apropó: ez miért lett egyszerre annyira fontos? Persze, persze izgalmas eljátszani a gondolattal, hogy az adott hangszerek miként szólhattak akkoriban. Viszont a muzsikus feladata nem az, hogy régészként próbáljon hangzást rekonstruálni, hanem hogy minél közvetlenebbül valósítsa meg azt, amit a szerző elképzelt, amit a belső hallásában átélt.
Nem akarom elhinni, hogy például Händel a belső fülével olyan furcsaságokat hallott volna, amiket most tapasztalunk az úgynevezett „historikus” előadások közben. A hangszereken megszólaló, szinte ipari jellegű rezzenéstelen, egyenes hangot? Vagy az állandóan, szinte minden hangon, frázison ismétlődő < > crescendo, decrescendót? Ami a harmadik ismétlés után már zsibbasztja a fület…
No és az apparátus csökött létszáma! Mozart leveleiből tudjuk, hogy mindig is nagy zenekarban gondolkozott! És akkor most megpróbálják visszagyömöszölni egy kisebb zenekarba a műveit? Ez ügyben nem is hivatkoznék Händelre, aki biztosan nem kibővített vonósnégyesre képzelte mondjuk a Tűzijáték-szvitet…
És ha már „historikus” előadás! Olvasom, hallom, hogy milyen sok gondot okoz (még ma is!?) a kasztráltak problematikája. Mert ugye az ő hangfekvésük egészen máshol helyezkedett el a kottában, mint a mai lányhangon dalolgató marcona férfiaké. És ebből egy sor kellemetlenség adódik: hangnemeket próbálnak ide-oda transzponálni, szerepeket cserélgetnek különböző hangfajokra, hogy valahogy összejöjjön a dolog… És akkor felmerül a kérdés, hogy mit szólnának mindehhez a szegény szerzők, akik már nem védekezhetnek?
(Csak így zárójelben: Egy kritikus megpróbálta kitalálni, hogy mi járhatott Arany János fejében az egyik műve megalkotása közben. Hosszan fejtegette az elképzeléseit és amikor nagy költőnk azt elolvasta, csak ennyit mondott: „Gondoltam fenét!”…)
A nagy szerzőknek sikerült megsejteni a magasan az emberi szint feletti szférákat. És megmutatták nekünk: mindannyian képesek vagyunk közelíteni ehhez a szinthez. Amennyiben nem ezt a szférát célozzuk meg az előadásunkkal, hanem egy általunk elképzelt valamikori hangzást, akkor legjobb esetben is csak mesteremberek vagyunk, de nem művészek.
A világon minden előre vagy felfelé törekszik, nincs visszaút! A zöldborsó se kívánkozik vissza a sziklevelébe és az állatok se vágyakoznak anyjuk ölébe. Tény és való, hogy a komolyzene körülbelül száz éve nem képes magához térni, de ez nem jelenti azt, hogy a jövője: visszafordulás. Ami zsákutca, hátramenetben.
És van itt még egy nem elhanyagolható kérdés: vajon ez a fajta muzsikálás megteremti annak lehetőségét, hogy olyanok is ellátogassanak a koncerttermekbe, akik eddig messze elkerülték az ilyen intézményeket?
Nem kétséges, hogy a zenetörténet során alkotott megszámlálhatatlan komponista jó néhány művére ráfér egy kis utólagos kozmetikázás, így pótolva a tehetséget, de a nagy szerzők nem szorulnak a mi gyámkodásunkra! Egyelőre állják a sarat! A Don Giovanni nyitányának d-mollja közel fél hanggal lejjebb is felkavaró mind a mai napig! És a Varázsfuvola Esz-dúrja ugyanolyan bensőséges nyugalmat áraszt, mint korábban.
Csak az a kérdés, hogy meddig…
A szerző Gáti István Liszt Ferenc-díjas, nyugalmazott operaénekes, érdemes művész.
