Zorán a magyar popzene egyik legjelentősebb előadója, akinek dalait generációk éneklik, ha épp úgy van, több mint tízezren, egy hatalmas arénában. Ezúttal – szeptember 22-én – azonban egy olyan helyzetben láthatja-hallhatja a közönség, amilyenben manapság már aligha. A Magyar Zene Háza koncertterme ugyanis intim közegnek, szokatlan közelségnek számít esetében.
– Szépen tele van az idei koncertnaptára, közel ugyanannyi fellépése lesz, mint 2019-ben. Mennyire hiányzott a koncertezés az elmúlt két évben?
– Azok közé tartozom, akiknek igazi örömforrás a koncertezés. Nagyon rosszul esett, hogy folyamatosan tologatni kellett a dátumokat, amikor nem lehetett fellépni. De aztán hála a közönség jóindulatának és megértésének, végül – ha később is a tervezettnél, de az összes koncertet be tudtuk pótolni. Némi büszkeséggel a hangomban mondhatom, hogy megmaradtak a teltházak. Ez nagyon jól esett nekem és az egész stábnak is. De mindenképp azt mondhatom, hogy nagyon hiányzott a koncertezés.
– Jelenleg is kétféle zenekari felállással koncertezik, és az utóbbi időben a diszkográfiájában is a koncertlemezek a jellemzőek, ahogyan az élő fellépésekben is sokféle típusún vehet részt a közönsége, az akusztikustól az egészen nagyszabásúig. Van még olyan koncerttípus, amit szívesen kipróbálna, de még nem volt erre lehetősége?
– Van egy – velem együtt – héttagú és egy tíztagú koncertfelállásunk, a helyszínek befogadóképességétől függően változik, hogy melyik formációval lépünk fel. A nyár folyamán például több szabadtéri színpadon is a nagyobb zenekarral koncerteztünk. Állandóan próbálok kitalálni valami mást, mint ami eddig volt, főleg a nagyobb koncertre. A dalok és a vendégek kiválasztása nyilván az egyik ilyen eszköz: hogy honnan vesszük elő a dalokat, mikor játszottuk utoljára azokat a számokat. Nagyon fontos számomra, hogy a közönség tudja, hogy ugyanarra a helyre, ugyanazzal a műsorral sosem megyünk. De persze nincs is olyan nehéz dolgom.
Az egyik utolsó arénás koncerten Presser Gábor, szinte állandó vendége ezeknek a legnagyobb koncerteknek, engem is meglepve azt mondta, hogy ő összeszámolta és 97 dalt írtak nekem a Dusánnal.
Ez persze az első szólólemezemtől máig tartó időszakot ölel át – és pontosan jelzi azt, hogy van miből válogatni. Persze minden lemezen vannak olyan dalok is, amelyek nem működnek élőben, viszont sok esetben nem is azzal a szándékkal születtek, hogy mindenképp előadjuk őket.
– Az elmúlt bő öt-hat évben egy komoly vinyllemez-reneszánsz zajlik a világban, újra nagyon népszerű ez a hanghordozó formátum. Önnek is megjelent mostanság két, korábban csak CD-n kiadott albuma vinylen. Ezek szerint a rajongótáborban is van erre igény. Várható, hogy a korábban csak CD-n kiadott albumai is megjelennek így?
– A Universal a kiadóm, és az ő ötletük volt, hogy a 2019-es Aréna-koncert és a 2013-as Egypár barát lemez jelenjen meg vinylen is, és tényleg meglepően nagy példányszámban fogytak el. Pillanatnyilag nincs erről szó, hogy további régi lemezeket adnánk ki újra. De nekem is nagyon jó volt ezekkel foglalatoskodni, örültem, hogy plusz képeket lehet tenni a borítókra, egy nagyon picit javítottunk a megszólaláson is. A rajongók is jól fogadták, tudok olyanról is, aki úgy vette meg, hogy nincs is lemezjátszója. Ezek a klasszikus hanglemezek tárgyként is szépek.
– Idén több jubileumról is beszélhetünk ön és az életműve kapcsán. Például 45 éve jelent meg az első szólólemeze, az 1977-es albuma. Majd gyors egymásutánban még érkezett kettő másik a hetvenes évek végén. Ezek afféle testvérlemezek, hangzásban, elkészülésük módjában, hangulatukban is.
– Mi is így tekintünk rájuk, egymásra rímelve születtek. Trilógiaként is tekintünk rájuk, én magam is. Nagyon jó összhangban születettek és ezt alátámasztja, hogy például erről a 45 éve megjelent első lemezről a mai napig sok dal szinte állandóan műsoron van. Az Egészen egyszerű dalt a mai napig is játsszuk, aztán az Addig jó nekem, az Amikor elmentél tőlem, a Nekem nem elég, az Apám hitte. Azt is mondhatnám, hogy feltűnően sok dal maradt fenn róla. Jó indulás volt és adott egy jókora löketet nekem.
– A trilógia utáni Tizenegy dal viszont egy relatíve nagyobb szünet után érkezett 1982-ben, és intimebb hangulatú lemez lett az előzőekhez képest.
– Így van, és ez is olyan lemez, amiről számos dalt sokkal sűrűbben játszunk, mint másokat. A 34. dal, Az ünnep, a Hadd legyen, a De nincs béke… és a Ne várd a májust. Ahogy most összeszámoltam lényegében felveszi a versenyt az első lemezzel.
– Ha kisebb blokknak tekintjük a következő két lemezt, akkor szép párt alkotnak, hiszen az Édes évek visszatekintés, a Metro-dalok újragondolása, a Szép holnap pedig már címében is előretekintés. Ez esetleg koncepció is volt eredetileg?
– Én nem nagyon hiszek a koncepcionális lemezekben. Egy lemez az adott időszak dalainak válogatása. Mindig legalább három dallal több született meg az előkészítő fázisban, mint amennyi végül rákerült a lemezre. És ez persze kényelmes helyzet volt, mindig ki lehetett válogatni a számunkra akkor legjobbakat. Ehhez hozzátartozik az is, hogy eleinte én több dalt írtam, de aztán ez elmaradt, ahogy jöttek sorban a lemezek. Egyszerűen abból az elhatározásomból alakult így, hogy sorba raktam egy adott készülő albumhoz az elkészült új dalokat, és az soha nem számított, hogy ki volt a szerző, mármint leginkább az, hogy én voltam-e az, vagy sem. Mindig a tíz-tizenkét legjobb dalt választottam ki, és ha ebbe nem esett bele tőlem egy sem, akkor az cseppet sem zavart.
– Az 1991-es Az élet dolgai szintén kiugróan sikeres album volt…
– …Erről szintén a nagyon sok dalt játszunk még most is, szóval ez valóban így volt. Az Eső előtt, eső után sokáig kötelező volt minden koncerten, A szerelemnek múlnia kell úgyszintén, a Volt egy tánc. A Boldog időt a mai napig is játsszuk. No meg a címadót is, Az élet dolgait úgyszintén.
– Megalapozta a kilencvenes évek termését, amikor a nyolcvanasokhoz képest sűrűbben jelentek meg az új anyagok: a Majd egyszer… 1995-ben, az 1997 a címadó évben, Az ablak mellett 1999-ben, de szintén két év szünettel érkezett az Így alakult. Ismét elkapott egy jó ritmust a dalszerzői kör.
– Ez utóbbi lemez szintén egyfajta jó sűrítmény, mert erről is fennmaradt sok dal, például a Kabát dal, vagy a Sohase higgyetek a szemeteknek nagyon kemény szöveggel. De ehhez az albumhoz kapcsolódik egy szívfájdalmam is, sőt az egész zenekar szívfájdalma ez. Az Utolsó cigaretta című dalt – ami egy ritka érzetű szerzemény – mi, mint zenészek mindig nagyon szerettük. De a közönség meg valahogy nem vette, hogy őszinte legyek. Többször elővettük, de soha nem kapott olyan reakciót, amit vártunk. Persze valahol értem, mert ez egy zenészsorsról szóló, kicsit nosztalgikus dal. Azok közé tartozik, amit nem sikerült népszerűvé formálnunk a színpadon. De a lemezen utána következő Mondd, hogy mindig így lesz majd viszont nagyon sokszor visszatért, mert nagyon jól adja magát arra, hogy a zenészkollégáim kicsit fitogtathassák tudásukat, tehetségüket. Nem tudom mikor játszottuk utoljára, de pont most, az őszi műsor összeállításakor is úgy érzetem, hogy ennek helye lesz ismét a repertoárban.
– Az elmúlt két évtizedben viszont inkább a koncertezés és a koncertlemezek jellemezték a pályáját, de még ekkor is akadtak nagysikerű kiadványok, és az eddigi utolsó stúdióanyag, az Egypár barát is különleges kiadvány. Mi ennek a története?
– Abban az időben elkezdtem nézni, hogy az én korosztályomhoz tartozó világsztároknak, például Billy Joelnek, mindnek volt egy duettlemeze. De persze a miénk nem azért lett, hanem egyszerűen hozza magából a műfajban eltöltött idő mindezt. A koncertezések során összegyűlt már annyi duettpartner, hogy érdemes lett ebből egy lemezt összehozni. De az utóbbi albumok közül érdekes még a Körtánc – Kóló sorsa, pontosabban a címadó dal története. Sosem hittem volna, hogy az Apám hitte trónon levőségét valami is ki tudja ütni. Minden előadónak előbb-utóbb kialakul egy záróblokkja, amiben egy dalnak kötelező a helye. Nekem az Apám hitte lett ez a dal. 2011-ben, amikor a Körtánc – Kóló lemez megjelent, volt egy Aréna-koncert és itt mivel lemezbemutató volt, természetesen lejátszottuk a Kólót is egy adott blokkban.
Nekem azonban volt egy titkos tervem, magamat is izgalmi helyzetbe hoztam ezzel, hogy hátha akkora siker lesz a koncert végén, hogy kell még egy ráadás, és eljátszhatjuk még egyszer a Kólót. Azt tudni kell, hogy én korábban ilyet még nem csináltam, azaz nem ismételtem egy dalt, amit már az adott este eljátszottunk, de itt erre készültem. Miután lementünk a végén, ott álltunk a színpad szélén, és baromira izgultunk, hogy kitart-e a taps annyira, hogy még egyszer visszamehessünk, és eljátszhassuk a Kólót. És hál’ Isten, ez így történt. Ekkor már a kivetítőkön – előre ittunk a medve bőrére – megjelent a dal szövege. Szerencsére nagyon jól fogadta a közönség. Mindez, meg aztán a következő időszak koncertjei meghatározták, hogy a Kólót nem lehetett kihagyni a végéről. Úgyhogy most már inkább azzal küzdök, hogy hogyan ne legyen sztereotip a koncertek vége, mert most már persze tudja és várja a közönség, hogy ezzel zárjunk. De egyelőre nem találtam ki a megoldást.
– Az előbb említette, hogy 97 dalt írt önnek a testvére, Sztevanovity Dusán és Presser Gábor közösen. Eljutnak, eljutunk ebben a sorban 100-ig?
– Nem tudom, és ezt nem is tudom jobban ragozni. Pillanatnyilag ezt nem tudom. Mindig a levegőben van. Van egy-két, vagy tán nem is egy-két dal, amit félretettünk annak idején. Ahogy mondtam, hogy nem minden dalt használtunk fel adott lemezekhez. Szóval nem lehet tudni, ez egy lebegtetett történet.
– Testvérének 2020-ban lett volna egy jubileumi, 75. évet ünneplő koncertje, ami a pandémia miatt idén történt meg Dusán 77-ként, ami szintén egy szép szám. Önnek is szép kerek évfordulója, a 80. van idén. Van tervben ünnepi koncert?
– Hát, az nincs. Ilyet soha nem csináltam. Egyetlen egy olyan nagyobb koncertem nem volt, ami valamilyen magánjellegű adatra támaszkodott volna. (elneveti magát) Egyszerűen nem szeretem ünnepeltetni magamat.
A cikk megjelenését a Magyar Zene Háza támogatta.
