A Magyar Zene Háza szeptember 23-i Barokk dívák című koncertjén a közönség Kalafszky Adriána énekművész jóvolátból megismerkedhet a barokk gesztika fogalmával, pontosabban azzal, hogy mit is értünk ezalatt a szóösszetétel alatt. A koncerten a Savaria Barokk Zenekar lesz hallható, az alapító, Németh Pál vezényletével, akivel – mint a magyarországi historikus zenei előadásmód meghatározó alakjával – a barokk gesztika eredetéről és újra felfedezéséről beszélgettünk.
– A gesztikának hová nyúlnak vissza a gyökerei a historikus zenében és előadásmódban?
– Az úgynevezett historikus vagy régizenei előadásmód lényege, hogy a 17-18. századi zenéket megpróbáljuk úgy megszólaltatni, ahogyan a keletkezésük idején tették, de figyelve arra, hogy azért ezek a zenék a ma emberéhez szóljanak. Régi hangszereket használunk, a minél autentikusabb előadáshoz pedig régi forrásokat, kottákat tanulmányozunk. Ennek a historikus játéknak jó fél évszázados múltja van Magyarországon, szép eredményekkel, rengeteg koncerttel, és szerencsére egyre növekvő közönséggel.
A zenei megszólalás mellé az utóbbi időben fokozatosan bekapcsolódott a színpadi látvány is, ami teljesen érthető, hiszen nem volt ez máskét annak idején sem: az 1600-as évek elején, az opera műfajának megszületésével ugyanez történt, és a kosztümök, díszletek, színpadi gépezetek mellett teret kapott az énekesek-színészek speciális, nagyon kifinomult mozgáskultúrája, a barokk gesztika is.
– Érdekes, hogy az opera megjelenése ilyen fontos volt, hiszen gesztusokat minden korban, minden élethelyzetben használtak az emberek, tehát ezek akár előbb is megjelenhettek volna a színpadon.
– Valóban, mindannyian gesztikulálunk nap mint nap, ám hogy a gesztika egy artisztikus, különleges jelentéstartalommal bíró művészeti ággá terebélyesedett, abban elsősorban az operának volt szerepe, és azon belül is nagyon meghatározó volt a francia kultúra, ahol inkább a szöveg az uralkodó, szemben például az olasz kultúrával, ahol pedig a dallam hangsúlyos.
Ezek a gesztusok a különféle szavakhoz, fogalmakhoz kapcsolódnak, tehát másképp kell tartani a kezet és a testet, sőt, az arckifejezés is más, ha örömet, bánatot, meglepetést, haragot, vagy bármit meg szeretne jeleníteni az énekes – az egész gesztusrendszer nagyon pontosan le van írva, rajzolva a legapróbb részletekig. Az sem mindegy például, hogy mikor, hogyan kell tartani a gyűrűs- vagy a mutatóujjat. Nagyon fontos, hogy – szemben a romantika kora óta élő úgynevezett naturalista operajátszással –, ezekben a barokk kori előadásokban az énekes nem jelenítette meg a dühöt vagy a szenvedélyt, hanem mindig tartott bizonyos távolságot a megformált szereptől.
A gesztika egyébként az úri szalonokban volt uralkodó, hiszen ezeken a helyeken lehetett leginkább szólókantátákat, operarészleteket hallani. Persze, ezzel párhuzamosan élt a commedia dell’arte műfaja is, amiből aztán az olasz vígopera nőtte ki magát.
– Egyre több olyan koncertet találni, ahol az énekes bemutathatja ezt a gesztusrendszert. Újra felfedezték volna a gesztikát?
– A barokk gesztika újrafelfedezése nem friss dolog, én például már a 80-as években is foglalkoztam vele, csak mostanában vált vagy válik széleskörűvé az az igény, hogy a „hallvány” mellé jöjjön a látvány is. Ezért lehet az utóbbi időben egyre több ilyen koncertet, előadást találni. De meggyőződésem, hogy ez az előadásmód a nem túl távoli jövőben be fog gyűrűzni a színházakba is.
A régi operaszínpadok bonyolult mechanikával működtek – mostanság egy-két olyan színház maradt meg, ahol ezek a gépezetek megvannak és működnek. Úgy vélem, hogy ez a technika be fog lépni a modern színházakba is, mert ezeket a szerkezeteket nem bonyolult beépíteni a mai színpadi gépezetek közé. És ha ez megvalósul, akkor a mai modern operaházakban is könnyen lehet majd historikus látványvilágot teremteni.
– Térjünk vissza a jelenbe: a 23-i koncert programja hogyan állt össze?
– Az volt az alapkoncepció, hogy legyen olasz és francia zene is, hiszen ezek a kor meghatározó stílusirányzatai voltak, amelyek kicsit szemben álltak egymással, miközben kicsit ki is egészítették egymást. Alessandro Scarlattival kezdünk, aki Róma és Nápoly között ingázva élte az életét, közben közel száz operát, rettentető sok kantátát, hangszeres darabot és egyházi zenéket írt, vagyis elképesztően termékeny és sokoldalú zeneszerző volt. Ugyanez elmondható a francia Nicolas Racot de Grandvalról is, aki XV. Lajos udvarában élt, és szintén rengeteg mindennel foglakozott: zeneszerző, hangszerjátékos, templomi orgonista, táncos, koreográfus volt egy személyben, vagyis neki is elképesztő életműve van. Kettejük zenei világán keresztül, kantátáik segítségével szeretnénk bemutatni a barokk gesztikát – azoknak is, akik már ismerik, és azoknak is, akik most fognak először találkozni ezzel a nagyon szép és művészi előadásmóddal.
Jegyvásárlás ide kattintva érhető el.
