A Magyar Zene Háza és a Concerto Budapest közös, Stravinsky-tükörben című sorozatának befejező estjén, május 16-án a mozdulatlanság és a mozgás ellentétpárjának feszültsége adja meg az alaphangulatot.
Az Ikonok és mozdulatok című műsorban a fúvós hangszerek hangzásának mozdulatlansága (Fúvósszimfóniák – 1920) és a vonósok izgatott mozgékonysága (Concerto in Re: az úgynevezett „Bázel” Concerto – 1946) kerül szembe egymással, és érzékelteti Stravinsky zsenijének természetét, eredeti ötleteit, lenyűgöző mesterségbeli tudását. A koncert záródarabja az Apollon Musagète (1928), egy neoklasszikus balett, mely a zene és a tánc isteni pártfogója előtt tiszteleg. A mű klasszikus ókori hagyományokból merít, cselekménye mégis kortárs helyzetet sugall. A teremtő szellem sugallatát sűríti hangokba szigorú formában: mintha a zeneszerző ikonokat mutatna fel és hordozna körbe ebben a szertartásos, egyszerre tartózkodó és felizzító remekműben.
A május 16-i est abban különbözik az előző két alkalomtól, hogy a Concerto Budapest művészeit ezúttal nem Keller András, hanem Dénes-Worowski Marcell vezényli majd, és így aztán ő lesz Batta András beszélgetőpartnere is. A fiatal karmester a Stravinskyhoz fűződő kapcsolatát így jellemzi: „Stravinskyt meg kellett tanulnom hallgatni. Az első élményem olyan volt vele, mint amikor egy nyelv-imitátort hallgatok: magyarnak tűnik a nyelv, a hanglejtés, időről-időre felfedezni vélek egy szót, de valójában nem értem a monológot. Számomra a fordulópont az volt, amikor elkezdtem játszani és elemezni a zenéjét. Akkor értettem meg a belső összefüggéseket, állt össze egy logikus hangrenddé és érthető zenei szándékok sorává a mű.
Akkor kezdtem el nem csak hallani, hanem érteni is a szöveget, és akkor vált a monológ dialógussá. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nem kell valakinek beleásnia magát a partitúrába ahhoz, hogy lelkesedni tudjon Stravinskyért. Ha az ő zenéjét hallgatom, akkor gyakran van olyan élményem, hogy klasszikus zenét hallgatok – de mégsem, ragtime-ot hallgatok – de mégsem, keringőt hallgatok – de mégsem. Olyan, mintha a zenei gondolatokon lenne egy Stravinksy-filter. Ugyanakkor képes vagyok tartalmasan elidőzni Picasso képei előtt is, ahol egy arcot látok – de mégsem, egy lovat látok – de mégsem, és ez a mégsem az, ami megmozgat, amitől izgalmas Stravinksy zenéje.”
Dénes-Worowski Marcell konzervatóriumi évei alatt találkozott először Stravinsky művészetével, és – természetesen – a Tavaszi áldozat című balett volt az, ami akkor leginkább rabul ejtette. „A balett bemutatóját hallatlan botrány övezte, és a zenetörténetnek ez a felforgató erejű eseménye nagy hatást gyakorolt rám, de ami meg inkább magával ragadott, az a hihetetlen elemi erő, ami a műben rejlik. Zenei pályám során egyre több művével kerülök kapcsolatba, és minden alkalommal egy új Stravinskyt ismerek meg” – mondja Dénes-Worowski, hozzátéve, hogy emiatt aztán folyamatosan alakítania kell a szerzőről alkotott képet, és mostanra egy hihetetlenül széles látókörű, bölcs és a teljes zenetörténetet saját zenéjébe integrálni tudó, mégis folyamatosan újító és kísérletező komponistát ismert meg: „Olyan, mintha egyik szeme a múltat, a másik a jövőt vizsgálta volna, és ez a perspektivikus gondolkodás az, ami miatt mindig aktuálisak a művei: egyszerre szólnak a múltról, a jelenről és a jövőről.”
Jegyvásárlás ezen a linken érhető el.
A cikk megjelenését a Magyar Zene Háza támogatta.
