Elina Albach tavaly tavasszal Bach János-passiójának kortárs adaptációjával érkezett a Magyar Zene Házába, ezúttal pedig Monteverdi Orfeójának radikálisan újragondolt interpretációját mutatja be zenésztársaival. Az október 18-i előadás mozgatórugóiról és az Orfeusz-történet lehetséges üzeneteiről is beszélgettünk vele.
– Különleges és vakmerő vállalkozásnak tűnik egy operát előadni énekesek nélkül. Hogyan született az ötlet?
– Az Orfeo számomra a zenetörténet egyik legcsodálatosabb darabja. Gyerekkorom óta szeretem ezt az operát, és mindig is elő akartam adni valamilyen formában. Az operabiznisz manapság nagyon nehéz terep – ha nem vagy elég ismert, és nincs megfelelő támogatása a társulatodnak, szinte lehetetlen egy operaprodukciót színre vinni, annyira sok pénzbe kerül. Sokszor természetesnek is vesszük, hogy az összes szerephez, a legapróbbakhoz is, külön énekes kell, és persze teljes zenekar.
Nagyon izgalmas volt számomra elképzelni, hogyan játszhatnánk akár énekesek nélkül is operát: el tudjuk-e mesélni a történetet, színpadra tudjuk-e vinni a zenét anélkül, hogy bárki is énekelne? Monteverdi zenéje annyira lírai és annyira retorikus, az opera minden eleme annyira benne van magában a zenében, hogy úgy gondoltam, mindez lehetséges. Nem szeretnénk ugyanakkor azt sem, ha lemaradna a közönség a történetről, ezért a feliratokat nem hagyjuk el.
– Fontos-e ismernie a közönségnek az eredeti Monteverdi-művet ahhoz, hogy élvezni tudja a programot?
– Egyáltalán nem. Hozhat persze örömteli felismeréseket, ha valaki felfedezi az eredeti operából ismerős részleteket. De a legkevésbé sem baj, ha a közönség nem ismeri az eredeti darabot – a legfontosabb, hogy megtapasztalja és élvezze az előadást, ahogyan az a pillanatban megszületik.
– Hogyan állítanak össze, hogyan alkotnak meg egy ilyen előadást?
– Általában egyedül kezdek dolgozni a csembalón, és végiggondolom, hogy mit szeretnék a darabba, milyen hangszerekre, milyen színekre lehet szükség. Itt például izgalmas kérdés volt, hogy társíthatók-e bizonyos szerepekhez meghatározott hangszerek. Így lett Orfeusz a viola da gamba, Euridiké és a pásztorok pedig a cornetto. Ezután találkoztunk a zenészekkel, és sok-sok mindent kipróbáltunk, igyekeztünk megtalálni azt a formát, ami mindannyiunk számára működik.
– Mennyi teret hagytak az improvizációnak?
– Nagyon sokat. Persze előre rögzítjük a kereteket, de ahogy a 17. századi zenében és általában a barokk zenében elengedhetetlen az improvizáció, úgy nálunk is fontos szerephez jut. Ebben a konkrét darabban még inkább, hiszen a megírt zene csak a kiindulási pont.
Mit jelent önnek az Orfeusz-történet? És milyen üzenetet közvetíthet ma nekünk?
– Ez a történet számomra egy nagyon fontos emlékeztető arra, hogy élvezzük a pillanatot. Lehetünk olyan boldogok és szerencsések, és alakulhat minden olyan jól az életünkben, mint Orfeusznak és Euridikének az esküvő idején, de aztán a következő pillanatban bármi megtörténhet. A mi generációnknak, miközben a klímaváltozással és a világ minden táján tapasztalható politikai válságokkal nézünk szembe, különösen fontos ez az üzenet. Élveznünk kell az életünket, másrészt pedig aktívan tennünk kell azért, hogy a világ jobb hely legyen. Az Orfeo egyáltalán nem egy politikai opera, mégis úgy gondolom, hogy magunkkal vihetünk belőle olyan metaforákat vagy energiákat, amelyek támogathatnak abban, hogy megpróbáljunk a lehető legjobban élni.
Jegyvásárlás ide kattintva lehetséges.
A cikk a Magyar Zene Háza támogatásával jött létre.
