1837-ben egy kétéves párizsi kisfiú odatipegett a nappaliban felállított zongorához, és megkérte nagynénjét, nyissa fel neki azt. Leütötte figyelmesen egyik billentyűt a másik után. Csak mikor az előző hang teljesen elhalt, akkor szólaltatta meg a következőt. A család nemsokkal ezután hívott egy zongorahangolót. Hangolás közben a mester minden egyes megszólaltatott hangnak hangosan kimondta a nevét. Mindeközben a gyermek a másik szobában várakozott. Amikor a mester távozott, a kisfiú odament a zongorához, és egyesével megnevezte, majd megszólaltatta a billentyűket. Akkor döntött úgy Charlotte Masson, a nagynéni, hogy a gyermeket tanítani fogja. Ez a kisfiú Camille Saint-Saëns volt.
A Mozart Planet eheti írásában Camille Saint-Saëns életét és munkásságát hozzuk közelebb az olvasókhoz, hiszen január 21-én Lucas Debargue, francia zongoraművész érkezik hazánkba, hogy a Concerto Budapesttel Takács-Nagy Gábor vezényletével a Müpában a szerző V. „Egyiptomi” zongoraversenyét adja elő.
Saint-Saëns csodagyereknek született, kivételes tehetségét Mozarthoz és Mendelssohnhoz hasonlítják. Velük ellentétben azonban, mivel édesapja kora gyermekkorában meghalt, anyja, Clémence Collin nem akarta, hogy a háromévesen már komponáló, ötévesen már kisebb zongoraszonátákat bemutató gyermek egészségét az „utazó kis virtuóz” szerepével járó stressz tönkretegye. Ehelyett olyan életet álmodott neki, ahol biztonságos jövedelem mellett, tökéletes nyugalomban szentelheti életét a művészetnek. Így lett végül Saint-Saëns csaknem húsz évig a St. Madeleine-templom orgonistája.
Az improvizáció nagymestere
A III. Napóleon korabeli Franciaország jóléti társadalmában a templomi szertartások inkább számítottak társadalmi és kulturális eseménynek, mintsem hitbéli megnyilvánulásnak. Így a „Második Birodalom hivatalos temploma” orgonistájának lenni jelentős pozíciónak számított, ráadásul a templom varázslatos új orgonáján játszani külön kiváltság volt a tehetséges ifjú számára. Mivel így Saint-Saëns-nak valóban sosem voltak megélhetési gondjai, gyanakvóan tekintett rá a párizsi művésztársadalom. Tehetsége, egyedülálló memóriája és improvizációs képessége azonban megkérdőjelezhetetlen volt. Orgonaimprovizációit hallva maga Liszt is „a világ legnagyobb orgonistájának” titulálta őt. A „közönség” – amely a klérust is jelentette – azonban nem fogadta mindig ilyen kitörő lelkesedéssel a zeneszerző orgonajátékát. Egy alkalommal, mikor egy esküvőn Liszt egyik művének átiratát játszotta, a szertartás végén az egyik pap méltatlankodva vonta kérdőre, hogy tényleg feltétlen szükséges volt-e pont a ceremónia alatt hangolnia az orgonát.
Sokszor kérték az emberek, hogy játsszon „szebb” muzsikát, amelyre ő általában azt válaszolta, hogy ha operettet akarnak hallani, menjenek máshová.
A kulturális életet illetően, a színházakat és a templomokat teljesen megtöltötték az akkori burzsoázia jelentős képviselői, nagyobb zenekari koncertekre azonban nem volt valós igény. Maga Saint-Saëns is elsősorban a kamarazene felé fordult, ami egy szűkebb körű, de jelentős társadalmi eseménynek számított, ám ezt már nem nézte olyan jó szemmel a hatalom, hisz minden kisebbfajta összejövetel akár gyanús összeesküvések színtere is lehetett.
A kulturális szalonok világa
A zeneszerző otthonában tartott híres „Hétfő esti összejövetelek” még Saint-Saëns gyermekkorából eredeztethetők. A komponista anyja, Clémance, és nagynénje, Charlotte komoly művészetpártolók lévén, kezdetektől örömmel invitáltak neves zenészeket és művészetkedvelőket a társaságukba. Később a zeneszerző lakásában tartott „Hétfő esti összejöveteleken” Saint-Saëns gyakran mutatta be legújabb szerzeményeit, vagy szórakoztatta a közönséget rendkívüli humorával és imitáló képességével. Nemegyszer tűnt fel és fakadt dalra vagy táncra valamelyik korabeli dívát utánozva parókában vagy kalapkölteményben. Ezen összejövetelek egyikén mutatta be többek között a Charlotte nagynénje halálára komponált első csellószonátáját is. A mű hatalmas sikert aratott, ennek ellenére mikor utólag anyja nemtetszését fejezte ki a fináléval kapcsolatban, Saint-Saëns tíz napra bezárkózott a lakásba és egy új zárótétellel a kezében jelent aztán meg. A művet azóta is ebben a megújított formában játsszák.
Egy különös lánykérés
A női nemmel a komponista ellentmondásos viszonyban volt. Anyja erőteljes befolyása mellett Charlotte nagynénje volt az, aki hétéves koráig zongorázni tanította, és aki a családot anyagilag is mindvégig támogatta. A két asszonyról elmondhatjuk, hogy életük végéig, sőt szinte még azon túl is Saint-Saëns legfontosabb tanácsadói voltak. Mikor Saint-Saëns tízévesen élete első zenekari koncertjén Beethoven c-moll zongoraversenyét játszotta, egy hölgy odament az anyjához és felelősségre vonta, miért engedi, hogy a gyermek Beethovent játsszon. „Mit fog játszani húszévesen?” – kérdezte. „A saját műveit.” – válaszolta Clémance teljes nyugalommal.
Saint Saëns negyven éves korában úgy döntött, megházasodik. Marie Truffot csak 19 éves volt, amikor Saint-Saëns a lány bátyját, egy akkori magántanítványát megkérdezte: „Akarsz a sógorom lenni?” A szokatlan leánykérésnek esküvő, és végül egy tragikus kimenetelű házasság lett az eredménye. Két fiuk született, akik 1878-ban, hat hét különbséggel haltak meg. A megrendítő történet szerint Saint-Saëns egy tehetős barátja halálára komponált egy rekviemet. A mű bemutatása után két héttel kétéves gyermekük kiesett az ablakon és azonnal szörnyethalt. A bánatos anya nem tudta táplálni újszülött csecsemőjét, aki nemsokkal bátyja halála után beteg lett, és követte azt a túlvilágra. Saint-Saëns soha nem tudta megemészteni a történteket, egyszerűen megszakította feleségével a kapcsolatot, és a pár különvált.
„Az élet tele van szomorúsággal, de sosem leszek képes hozzászokni”– írta Saint-Saëns egyik levelében.
Egyetlen fontos nőalak tűnt még fel a zeneszerző életében, Pauline Viardot, a kor egyik híres énekesnője, Chopin, Gounod, Liszt, Berlioz és Beethoven barátja, Turgenyev szerelme. Az énekesnő olyan intelligens és drámai előadóművész volt, hogy mély benyomást tett Saint-Saëns-ra. A hangját bársonyos borostyánkőhöz hasonlították, így nem csoda, hogy Saint-Saëns a Sámson és Delila című operájából Delila szerepét a művésznőnek dedikálta.
Alapvetően nőalakjai azonban inkább gonoszak, csábítóak voltak, akik megfosztják a férfiakat hatalmuktól, így a komponista érthető módon igyekezett a való életben is távoltartani magát tőlük.
Ars Gallica – a francia művészet
Egy idő után a „Hétfői összejövetelek” fő témája – főleg a francia-porosz konfliktusnak köszönhetően – a francia zene köztudatba emelése lett. 1871-ben Saint-Saëns megalapította a Societé national de musique szervezetét, mely a feltörekvő francia zeneszerzők műveinek bemutatását támogatta felélesztve így a francia zene iránti érdeklődést.
Mottójuk az „Ars Gallica” (Francia Művészet) lett. Különösnek hangozhat, de voltak idők, amikor Franciaországban „ki lehetett üríteni egy koncerttermet azzal a mottóval, hogy francia zeneszerzők műveit játsszák” – ezt maga Saint-Saëns állította. Korábban mindenki az olasz, később pedig a német zeneszerzőkre, különösen Beethovenre, és Wagnerre volt kíváncsi. A francia nacionalista és németellenes érzelmek felerősödése viszont új kapukat nyitott a francia zeneszerzők számára. A szervezet első harminc évében olyan szerzők műveit mutatta be, mint Saint-Saëns, Chabrier, Franck, Fauré, Dukas és Debussy.
A mesés kelet vonzásában
Az 1880-as évek végére a Társaság új generációja fel akarta karolni a külföldi zenét is, ekkor Saint-Saëns eltávolodott tőlük. Egyre több időt töltött utazással. Rossz egészségi állapota miatt Algéria és később Egyiptom lett a második otthona. Az ég kéksége, a narancsfák illata és a botanikai különlegességek, melyek iránt a komponista különleges érdeklődét mutatott, erőteljes ihlető erőt adtak neki. Amikor 1888-ban édesanyja meghalt, gyakorlatilag új személyiséget keresett magának. Álnéven írni kezdett, rajzolt, és a hotelvendégeket szórakoztatta zongorajátékával.
„Néha megkérdem, mi jót tettem, amivel e paradicsomi létet kiérdemlem” – írja Saint-Saëns egyik levelében.
1896-ban Luxorban komponálta meg ötödik és egyben utolsó zongoraversenyét, amely később az „Egyiptomi” nevet kapta. Egy barátja így emlékezett vissza erről az időszakról: „Saint-Saëns olyan jó egészségnek örvendett, hogy megállás nélkül komponált. Egyik kezével a hagymalevest szürcsölgette, a másikkal hangjegyeket firkantott a papírra.” Az ötödik zongoraverseny második tételének alapja egy hajósok által énekelt núbiai szerelmes dal, amit egyik Nílus-parti sétája alkalmával hallott a zeneszerző. A finálé olyan virtuozitást kíván meg a zongoristától, hogy ámulva nézte a közönség, ahogy Saint-Saëns még abban az évben minden allűr nélkül, a lehető legegyszerűbb mozdulatok kíséretében mutatta be azt a koncerten, melyen előadóművészi pályájának 50. évfordulóját ünnepelte.
Időskorában patriotizmusa odáig fajult, hogy egyenesen be akarta tiltatni a német zenét, különös tekintettel Wagnerre. A zeneszerzés alapvető irányzataiban történő változásokat bár előre megjósolta, megszeretni már nem tudta. Utolsó koncertjét 1921-ben adta, és még abban az évben egy szívroham végzett vele. Grandiózus temetése a Madeleine-ben megmozgatta a francia társadalmat.
„A zene több, mint az érzéki gyönyör és a puszta érzelmek forrása, mely bármennyire is értékes, csak egy kicsinyke sarok a zeneművészet széles birodalmában. Aki nem leli örömét a jól felépített akkordok egyszerű sorozatában, az nem szereti igazán a zenét.”
Saint-Saëns V. „Egyiptomi” zongoraversenyét Lucas Dabargue és a Concerto Budapest előadásában, Takács-Nagy Gábor vezényletével meghallgathatja a nagyközönség január 21-én pénteken, 19:30-tól a Müpában.
