Néhány héten belül Takács-Nagy Gábor több fontos eseményen is együttműködik a Concerto Budapest Szimfonikus Zenekarral. Március 17-én Pécsett, 18-án a Müpában vezényli az együttes egy különleges programját Mihail Pletnyov közreműködésével, április 3-án pedig egy teljes napon át a Zeneakadémián a Mozart-nap házigazdájaként láthatjuk és hallhatjuk a Prima Primissima díjas karmestert.
– A Mozart Planet blog egyik jellemzője, hogy személyes történeteken keresztül visszük közelebb az olvasókat a zenéhez. Itt, a Concerto Zeneházban, a délelőtti próba utáni szünetben milyen gondolatok, érzések fogalmazódnak meg Önben az említett programok kapcsán?
– Ha a Mozart-napra gondolok, nagy örömmel tölt el, hogy házigazdája lehetek a programnak, mert sok különleges dologról tudok majd mesélni a közönségnek.
– Mit jelent egész pontosan az, hogy ön a házigazda?
– Minden koncert előtt én konferálok majd, amit nagyon várok, mert szeretek érdekességekről beszélni a hallgatóságnak, és a délelőtti nagykoncertet én is dirigálom majd.
– Milyen szálak fűzik Mozart zenéjéhez?
– A legfontosabb, amit kiemelnék, hogy Mozarthoz az egyik kulcs az opera. Minden pillanatban színházban gondolkodik. Született színpadi ember. Egy alkalommal így ír édesapjának: „Kedves édesapám, bármikor bemegyek egy színházba és hallom, hogy a zenészek hangolnak, már gyorsabban ver a szívem, és rögtön az jár a fejemben, hogy szeretnék egy új operát írni.” Míg Haydn és Beethoven az embereket testvérükként szólítják meg, Mozart valahol titokban végig a színpadon van.
Életem egyik legmeghatározóbb emléke, hogy amikor a Takács kvartettel nagyon fiatalon – talán húszéves lehettem – a Zeneakadémián Kurtág Györggyel dolgoztunk Mozart G-dúr vonósnégyesének első tételén, Gyuri bácsi azt mondta: „Figyeljetek, operaszituáció!” És elkezdte felsorolni a különböző helyzeteket: „a grófnő észreveszi, hogy a férje megcsalta”, vagy „valaki bajt kever”, vagy „éppen udvarlás van”, vagy „ez itt egy nagy mulatozás”. Mi pedig nem értettük. Zöldfülűek voltunk még akkor… Kezdett igazán mérges lenni, úgyhogy próbáltam menteni a helyzetet. Mondtam neki, hogy „Tanár úr, én igyekszem, de nem érzem még igazán”. Akkor eltoltuk a 23-as teremben a minket körülvevő székeket meg az asztalokat, és Gyuri bácsi így szólt: „Na, akkor pantomimművész leszek körülöttetek, és minden pillanatban eljátszom az adott szituációt. Valaki táncol, valaki udvarol, szomorú lesz, és így tovább.” Itt fölpattant. Emlékszem, az expozíciót játszottuk el – ami nagyjából 3,5 perc –, de tízszer jobban játszottuk, mint előtte, mert fölszabadított bennünket. Föl kellett volna venni, ahogy ott táncolt körülöttünk. Nem volt több 53 évesnél.
Bennünk maradt, hogy Mozartnál minden egyes hangot életre kell kelteni. Inkább ne legyen tiszta, inkább ne legyen együtt, de jelenítsen meg egy emberi karaktert, akit spirituálisan is meg lehet közelíteni.
Mozart egy hihetetlen kincsestár. Devich Sándor tanár úr jut eszembe, aki – amikor már nagybeteg volt, a halála előtt úgy három hónappal –, azt mondta, mikor meglátogattam: „Nemsokára találkozom Mozarttal”. Sándor ugyanis mélyen hívő ember volt. „És mit fogsz mondani neki, ha találkozol vele?” – kérdeztem. Soha nem felejtem el a gyönyörű gondolatot, amit akkor felelt: „Térdre fogok borulni előtte és megköszönöm, hogy bearanyozta az életemet.”
– Megható és egyben felemelő történetek ezek.
– Mozartról eszembe jut Sebők György, a nagyszerű zongorista is. Mikor fiatal kvartett voltunk, az egyik mesterkurzusán játszottunk neki egy Mozart-vonósnégyest. Eljátszottuk az első tételt, ránk nézett, és megkérdezte: „Fiúk, hány Mozart-operát láttatok?” Én meg mondtam lesütött szemmel, hogy láttam a TV-ben a Varázsfuvolát… Az igazat megvallva, nem nagyon jártunk operába. „Hát, ez nagyon hallatszik” – mondta. Elkezdett példákat felhozni különböző Mozart-operákból, mi meg ott szembesültünk vele, hogy ilyen szempontból mennyire műveletlenek vagyunk. Akkor jöttünk rá, hogy sokkal többről van szó, mint hogy tisztán eljátszunk valamit.
– Mozartról nekem akaratlanul is a játékosság és a humor jut eszembe…
– Igen, Mozart egy óriási gyerek volt. Latinovits Zoltánnal van egy Ady-lemez, amit nagyon sokat hallgattam. Petőfiről írt Ady, de azt nyugodtan be lehet helyettesíteni Mozartra, hisz
Mozart – akárcsak Petőfi – valójában nem volt más, mint egy nagyra nőtt gyermek.
Annyiszor meghallgattam ezt a gondolatot, hogy itt helyben tudom idézni „Gyermek: sohasem fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az aranygyapjas rendet. Petőfire hiába keresnék az összes nagy szótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten.”
Ilyen volt Mozart. „A jövőbe ható ígéret.” Az igazi frissesség, a forróvérű öröm. Pont, mint a Miloš Forman-filmben. Biztos mindenkiről őszintén megmondta a véleményét Bécsben is, ami önmaga ellenségévé tette őt az ottani képmutató világban. Ezért nem is tudott ott sikeresebb lenni.
Mozart pianói, halk zenéi érzékibbek, mint Beethovené vagy Haydné. Mozartnál egy férfi beszél egy nővel a színpadon, és talán a szerelem is ott lebeg. Amikor lecsendesedik a zenekar egy szimfóniában, az teljesen más dolgokkal van töltve, mint Beethoven vagy Haydn pianói. Igazából a hangok mögötti spiritualitás utáni kutatás tart engem fiatalon. Mert
a kottában látszólag minden benne van, de a lényeg hiányzik.
Amikor meghalt a papám, és szerettem volna látni még a temetés előtt a koporsóban, bementem a ravatalozóba, néztem, és nem ismertem rá. Azt mondta akkor a feleségem, hogy azért nem ismertem rá, mert a lélek elszállt belőle. Egy borítékot láttam levél nélkül. És akkor másnap ráébredtem, hogy ezt látjuk a kottában is. Csak a borítékot. Az, hogy egy hang piano vagy crescendo, az önmagában nem jelent semmit. Nekünk a levelet kell játszani, a zene lelkét. Ezt kell, hogy megértsék a muzsikusok.
A karmester feladata az, hogy azon kívül, hogy milyen a tempó, milyen a dinamika, segítsen a zenekarnak megérteni, megérezni a mögöttes tartalmakat.
Gondoljunk csak egy nagy színészre. Hányféleképpen mondhatja el, hogy „Nagyon örülök, hogy találkoztam veled!” Mondhatja örömmel, cinikusan, bosszankodva, mérgesen. Az emberek nem arra figyelnek, hogy mit mondunk, hanem arra, hogy hogyan. Mindig emlékeztetni kell a muzsikusokat, impulzusokat kell adni, hogy ne a papírformát adják, ne „szolgálati” pianót játsszanak, hanem hogy az a dinamikai jelzés, az a „p” betű mit is fejez ki. Félelmet, örömöt, vágyódást vagy elfáradást például.
– Interjúim során meg szoktam kérdezni a művészeket, hogy mit látnak maguk előtt, amikor egy adott művet játszanak. Általában nagyon színes, konkrét történeteket, képeket mesélnek el.
– Van erre egy jó példám. Tegnap vezényeltem Bartók Concertóját. Amikor jött egy népdalrészlet, hallani kezdtem Muci néni hangát, mikor ötéves vagyok – ez életem első zenei élménye volt egyébként. Megjelent előttem, ahogy kicsit reszketett a feje, mikor már nagyon idős volt, de még tudott énekelni. Láttam magam előtt a petróleumlámpa pislákoló fényét, ahogy ott ül a Muci a kis víkendházunkban Szilasligeten, és mondja, hogy „Gabika, nem etted meg a vacsorát”, aztán énekelt. Pontosan ezek a dolgok segítenek a hangszeres játékban.
– Az Egmont-nyitány mai próbáján is Egmont történetét olvasta fel a Concerto zenekarnak.
– Fontosnak éreztem elmondani, hogy ki volt Egmont, hogy miért fejezték le, hogy Goethe hogyan írt a történetéből drámát. Mely részek mutatják az elnyomó hatalmat, az érte aggódó szerelmest, a szenvedő egyént vagy a kitörő örömöt, a fényt. A lefejezés után például beáll a csend. A németalföldiek szerették Egmont grófot, hisz végig mellettük állt. Az ő 1568-as lefejezése vezetett végül a szabadságharc kitöréséhez, hisz tragikus sorsa futótűzként járta be Európa szabadságszerető népét. A műben a lefejezés után azért kell a csend, mert a szabadságharc nem azonnal tör ki. Először csend van. A fagott megszólal egész halkan, hirtelen aztán a fény elönt mindent, mint gátat a víz, és eksztázisba kerülünk. De ehhez előbb kell egy pianissimo. A zenekar rögtön meg tudta ezt valósítani, mert látták maguk előtt a történetet. Általában nincs idő zenekari próbán sokat beszélni, de ha programzenéről van szó, amikor Beethoven Goethe-drámájának hatására komponálta a művét, akkor a zenészek máshogy játszanak, ha asszociálnak a darabra. Még egy ilyen szenzációs zenekarnál is, mint a Concerto, érezhető a különbség.
– A közönség is nagyon szereti, ha információt kap egy-egy műről a koncerten.
– Ez valóban így van. Tegnap, amikor a Bartók Concertót vezényeltem, azt mondtam a hallgatóságnak: „Ez az ember már leukémiás volt, amikor ezt a művet írta. Nem tudta, hogy alkot-e még valamit az életben. A mű egy utolsó hitvallás a magyar lélek mellett. Bartók még egyszer üzen Amerikából. Ebben a zenében benne van a magyarság minden energiája: hogy ezer éve itt tudunk lenni – a legrosszabb helyen Európában –, mégis fennmaradtunk, és fenn is fogunk maradni. Legyünk igazán magyarok: büszkék arra, hogy egy ilyen ember nekünk üzent!
Itt most nem számít, hogy kire fognak szavazni április harmadikán. Bartók mind fölötte van ennek, hisz a zene és a kultúra magasztosabb mindennél. Ez a mű a magyarság leggyönyörűbb vallomása.”
A teremben e néhány mondat után néma csönd honolt. Szinte megállt a levegő. Később egy barátom elküldte az üzenetet, amit a koncert után kapott egy ismerősétől: „Nekem ez a mai este sorsforduló volt Bartókot tekintve. Eddig nem tudtam hallgatni, túl depressziós volt, túl elvont, de ma ez a csodálatos Takács közel tudta hozni hozzám. Úgy érzem, hogy ma nőttem fel először Bartókhoz, általa.” Ezt nem dicsekvésképpen mesélem el, hanem mert ez a mi igazi feladatunk és küldetésünk. Közelebb hozni a zenét az emberekhez. Éppen ezért várom nagyon a Mozart-napot is: Keller Andráshoz nagyon közeli barátság fűz, hasonlóak az értékeink, a sorsunk, teljesen egyezik a küldetéstudatunk.
– Honnan származik az önök közti barátság?
– Még a Zeneakadémiáról. Ő egy fantasztikusan tehetséges hegedűs volt, mindemellett egy igazi fenegyerek, egy végtelenül tehetséges csibész srác. Kicsit demoralizáló is volt, hogy mennyire jól játszik. Én is tehetséges voltam, de benne volt egy különleges szikra. A barátság annak is köszönhető, hogy ugyanazok a gyökereink. A Zeneakadémián mindketten Rados-, Kurtág-, Mihály-tanítványok voltunk, ugyanúgy látjuk a világot – ez kiderült a baráti beszélgetéseinkből –, és mindketten karmesterkedünk. Valahol mintha testvérek lennénk. Mások vagyunk, más a karakterünk, de a testvérek sem egyformák. Egyszer tíz évvel ezelőtt elkezdtünk csak úgy Bartók-duókat játszogatni, és kiderült, hogy szavak nélkül is ugyanúgy érzünk mindent.
– Jó lenne egyszer egy koncerten is meghallgatni, ahogy duókat játszanak.
– Hát igen. Az már igazán valami lenne, ugye?
