Kétszer is telt házzal kerül sor december 22-én a Zeneakadémia Nagytermében a Concerto Budapest karácsonyi koncertjére, amelynek műsorában Csajkovszkij magával ragadó zenéje hangolja a közönséget az ünnepekre. Az első rész szólistáját, Baráti Kristófot az orosz mesterről és a karácsonyról egyaránt kérdeztük.
– Mi jellemzi a személyes viszonyát Csajkovszkij egyetlen hegedűversenyéhez?
– Ez az egyik legtöbbször játszott és legnépszerűbb műve, tehát nagy kihívás az előadó számára, mennyire tudja függetleníteni magát a darabbal kapcsolatos megszokásoktól vagy már létező nézőpontoktól. Emellett objektív nehézségei is vannak a hegedűversenynek. Először is elég hosszú. Arról, amit annak idején Auer Lipót mondott Csajkovszkijnak, tudniillik hogy a darab lejátszhatatlan, azóta már hegedűsök hosszú sora bizonyította be, hogy nem igaz. Ettől függetlenül nagyon komoly technikai és játékbeli kihívásokat is tartalmaz. Legalább öt-tíz ilyen rész van, bármikor veszi elő az ember, és bármennyiszer játszotta is a művet.
Csajkovszkij anyanyelve a balett, és számomra mindig izgalmas kérdés, hogy ez milyen formában köszön vissza a hegedűversenyben, és a két műforma hogyan kapcsolódik egymáshoz. Rögtön az első tételnek nagyon könnyed és balettszerű a főtémája, de a hosszú építkezések, a harmóniai zsonglőrködés is tükrözi azt, hogy Csajkovszkij mennyire otthonosan mozgott a balett műfajában.
Egyébként épp ezt a hegedűversenyt játszottam az Operaházban azon a koncerten, amelyet eljött meghallgatni a későbbi feleségem is. Ez az alkalom fontos mozzanata lett a kapcsolatunknak. Így jelentős érzelmekkel gazdagodott a műhöz fűződő személyes élményeim tára.
– Említette a hegedűverseny népszerűségét. Ugyanakkor a születésekor nem csak Auer Lipót szólt róla lesújtóan. Az akkori idők vitriolba mártott tollú kritikusa, Eduard Hanslick kifejezetten durván nyilatkozott vele kapcsolatban, például odavetve, hogy Csajkovszkij ízléstelenül komponál. Mi lehetett az elutasítás oka?
– Minden korszakban megjelenik a harc azzal kapcsolatban, hogy egy alkotás mennyire követi a tradíciókat, és mennyire akar újítani. Meggyőződésem, hogy a kettő közötti egészséges egyensúly biztosíthatja, hogy a közönség számára befogadható és izgalmas is legyen egy zenemű. De nincs olyan szerző, akinek a pályáját csak sikeres művek jellemeznék, ráadásul a siker az idő függvényében válik igazán tapinthatóvá. Ez a hegedűverseny kiállta az idő próbáját.
– Csajkovszkij műve miben hozott újat a maga korában?
– Nincsenek benne kirívó újítások, de kifejezetten virtuóz passzusok igen. Azt gondolom, hogy Csajkovszkij nemcsak nagyon jó zenei anyagot szeretett volna írni, hanem olyan versenyművet, amely a kor hegedűtudását maximálisan kihasználja. Ez a harmadik tételben nyilvánvaló, de az elsőben is nagyon sok olyan rész van, ami megmutatja a hegedűtechnikát, de sosem öncélúan. Nem jut eszembe mondjuk a Paganini-hegedűversenyek mellé helyezni, amelyeknél kifejezetten bravúr és technikai kiválóság kell ahhoz, hogy megszólaljanak. Csajkovszkijnál a technikai kihívások mindig a zenei célt szolgálják. Hegedűversenyének az egyediségét az adja, hogy ő ebben a formában is nagyon erősen meg tudta jeleníteni sajátos világát, a szláv vagy orosz lelkületet.
– Kitapintható-e az emlékei között az első igazi találkozása a D-dúr hegedűversennyel?
– Édesapám lemezgyűjteményében Itzhak Perlman nagyon komoly helyet foglalt el, tehát az ő előadásában biztosan hallottam gyerekként, de aztán nagyon hamar felfedeztem az összes nagy hegedűssel. Jascha Heifetz felvétele a történelmi szálak miatt külön izgalmas, hiszen ő Auer Lipót tanítványa volt, ahogyan Nathan Milstein is, aki szintén nagy hatást gyakorolt rám e mű vonatkozásában. Érdekes, hogy miközben Auer lejátszhatatlannak minősítette Csajkovszkij hegedűversenyét, azok a változtatások, amelyeket ő eszközölt rajta (egy oktávval följebb helyezett részek, kettősfogások bizonyos futamokban), rendre nehezebbé teszik a mű előadását. Tehát az az érzése támad az embernek, hogy Auer eredetileg inkább nem találta elég nagy kihívásnak a darabot. A növendékei számára azonban biztos, hogy központi jelentőségű mű volt.
– A karácsonyi koncert második felében felhangzik a Hattyúk tava- és a Diótörő-szvit is. Van kiemelkedő élménye ezekkel a művekkel kapcsolatban?
– A legfrissebb az, hogy az elmúlt jó egy évben a hamarosan hároméves kislányunknak köszönhetően legalább kétszáz „előadást” ért meg otthon A diótörő. Ha tehetné, mindig nézné is, de legalábbis végighallgatja. Teljes a kötődése Csajkovszkij balettzenéjéhez. Néhányszor megnézte a művet a tévében, és már szinte betéve tudja a koreográfia összes mozdulatát. Tudjuk, mikor jönnek a különböző táncok, az egerek, az egérkirály, szóval teljesen ki vagyunk képezve, úgyhogy ha éjjel fölébredünk, és egy másfél másodperces részletet valaki elindít, akkor tudni fogjuk, hogy melyik jelenetből van. Nem kis erőfeszítésünkbe telt, hogy ne kapjunk Diótörő-mérgezést, és a kislányunkat a Csipkerózsika felé terelgessük. Úgyhogy nálunk egy ideje ez a két Csajkovszkij-balett van a középpontban. De hát zseniális zenéről beszélünk. Ezek a művek dramaturgiailag, zenei festésben, karakterekben egyértelműen a legnagyobbak közé tartoznak.
– Tekintettel az esti telt házra december 22-én délelőtt is sor kerül a Csajkovszkij-összeállításra. Milyen élmény kétszer „ugyanabba a folyóba lépni” egy nap?
– Érthető, hogy egy ilyen műsorral, karácsony ünnepéhez kötődve ekkora az érdeklődés a koncert iránt. Az egyszeri előadás olyan, mint amikor az atlétának csak egy dobása van. Nagyon jóleső, ha egy hangverseny intenzív atmoszférájában akár többször is ki lehet fejezni azt, amit szeretek. Ilyenkor a spontaneitás is könnyebben meg tud jelenni. Általában a koncerten kívül csak a főpróbán játsszuk el egyben a darabokat, próbán csak nagyon ritkán. Nem a játék hibátlansága szempontjából érdekes ez, hanem az ihletettség, az együtt lélegzés megélése tekintetében nagyon jó érzés számomra, ha van több alkalom is, ráadásul közönség előtt. Úgyhogy az ismétlés nekem személy szerint mindig örömet jelent.
– A mostani koncert nem elszigetelt jelenség, gyakran játszik együtt a Concerto Budapesttel.
– Az utóbbi néhány évben lett intenzívebb a kapcsolatunk, többek közt Brahms, Beethoven és Schubert műveit adtuk elő közösen. És kiadás előtt áll Beethoven hegedűversenye, amelyet idén februárban vettünk fel. Keller Andrással nagyon jó együtt dolgozni. Könnyű azonosulni a zenei fanatizmusával, amellyel például a hihető igazságot keresi azzal kapcsolatban, hogy mit gondolunk a darabról. Ez minden felkészülést és előadást jellemez. Hogy megvalósuljanak azok az igaz pillanatok, amelyek emelni tudják a zene hallgatójának lelkét.
– Felesége, Kondorosi Karolina is hegedűművész, így családi életüknek természetes és mindennapos közege a zene. Az ünnepek közeledtével ebből a szempontból mi jelenthet különlegességet?
– Valóban mindhárman folytonos zenei közegben működünk, legyen szó gyakorlásról vagy zenehallgatásról. A karácsonyra hangolódásunknak fénypontja lesz, hogy még az ünnepek előtt eljutunk a kislányunkkal egy Diótörő-előadásra, ami biztosan óriási élmény lesz számára. Most megy majd először Operába. A Zeneakadémián már számtalanszor járt, a Müpában is volt, főleg főpróbákon, de koncerten is, ahol fegyelmezetten végig tudta ülni a koncertet, és csak suttogva beszélt.
– A nyolcvanas években, gyermekkora nagy részében Venezuelában élt a szüleivel. Miben tértek el az ottani karácsonyok az itthoniaktól? Mi volt a jellegzetességük?
– Ott nincs hó (nevet). Ilyenkor van az esős évszak, záporok, viharok főleg ebben az időszakban fordulnak elő. A legalapvetőbb különbséget talán az jelenti, hogy a latin-amerikai országokban mindenütt nagyon erősen jelen van a zene és a tánc, de ünnepek idején még ki is költözik az utcákra. Nagyon vidám hangulat volt Venezuelában karácsony környékén, rengeteg bulival, iszonyatosan túldíszített utcákkal. Ami globálisan észlelhető, hogy tele vannak a boltok, és mindenki rohan ajándékot venni, természetesen ott is jellemző volt, de a fiesztahangulat erősebb, mint máshol.
