A Concerto Budapest szimfonikus zenekar hagyományos Mozart-napjára idén március 3-án, vasárnap kerül sor. Immár hetedik alkalommal egy teljes napon át, négy koncerten a halhatatlan mester művei csendülnek fel a Zeneakadémia Nagytermében és Solti Termében. Most először Bogányi Gergelyt is a fellépő művészek közt köszönthetjük, a d-moll zongoraverseny szólistájaként.
– A saját művészi univerzumában hogyan tekint Mozartra?
– Kisgyermekkorom óta az egyik legfontosabb zeneszerző számomra. Tizenhárom éves voltam, amikor először játszottam az A-dúr zongoraversenyét. A mai napig emlékszem azokra a lelki élményekre, amelyeket közvetített nekem. Onnantól kezdve a Mozart-zongoraversenyek az életem szerves részét és kicsit mérföldköveit is jelentik. Az összeset nem játszottam el, nem volt célom egy kampányszerű, lexikális sorozat, de a leglényegesebbeket előadtam, s ezek között is gyémántként ragyog a d-moll zongoraverseny.
– Nehézségét tekintve hol helyezkedik el ez a mű egy képzeletbeli skálán?
– A legnehezebbek közt. A legjobb zenékről beszélek, amelyek elérnek egy egészen misztikus szintet. Ezeknél a technikai nehézségeken túl minden alkalommal egy olyan lelki térbe kell belépni, amely felülemelkedik a mindennapi, általános közlekedésen. És az, hogy ilyenkor egy kicsit el kell hagyni a földet, mindig óriási kihívást jelent. Az ember nincs annyira otthon abban a másik térben. Nekünk, zenészeknek az a feladat jutott osztályrészül, hogy a zenén keresztül folyamatosan benne legyünk. Olyan ez, mint a föld széléről a semmibe ugrani. Ehhez olyan lelkiállapot szükséges, amit nem lehet kierőszakolni, nem lehet eléggé begyakorolni. Gyakorolni persze lehet, és én nagyon sokat gyakorlom is, de egészen biztosra nem lehet menni. Ehhez társul minden fizikai és emberi tényező, az, ami hús és vér, akusztika, technika, zeneiség, forma, ezek összessége és még egy csomó más dolog. Például a zenekarral való együtt játszás, a hangszínek, amelyeknek technikai szempontból ott kell lenniük, méghozzá lehetőleg tökéletesen, de ez csak az alap. Ha mindez harmonikusan megvan, ami már önmagában is nagy feladat, akkor beszélhetünk arról, hogy megpróbálunk belépni abba a misztikus térbe, amelyet Mozart egészen különleges és félelmetesen erős módon tud közvetíteni.
– Van-e kiemelkedő emléke a művel kapcsolatban?
– Nem játszottam sokszor, de minden alkalom ünnep, amikor sor kerül rá. Különlegesen emlékezetes volt a környezet és az akusztika miatt, amikor 2019-ben az Ipoly Feszt keretén belül adtuk elő a kemencei katolikus templomban, ahol egyébként korábban Chopin összes zongoraművét is fölvettem, mind a tizenhárom CD anyagát.
– Ezek szerint nagyon jó az akusztikája a kemencei templomnak…
– A jónál is jobb: fantasztikus. 2010-ben az akusztikus barátommal végigjártunk legalább tizenhárom templomot Váctól kezdve az Ipoly mentén, a Börzsönyben, és meghallgattuk az akusztikájukat. Nem zongorával, hanem mindenféle más eszközzel. Megmértük a csendet, a csend minőségét. Volt néhány kiemelkedően jó akusztikájú templom, de a kemencei ezek közt is jobb volt.
– A Mozart-napon a Bogányi-zongorán fog játszani, amelynek 2015-ben volt a bemutatója. Hogyan összegezné a tapasztalatait a saját fejlesztésű hangszerével kapcsolatban? Beváltotta a hozzá fűzött reményeket?
– Abszolút. A Zeneakadémián lévő hangszer az első szériából való, a 2.0 pedig fél évvel ezelőtt készült el. Tehát nem arról van szó, hogy hirtelen megszületett egy tökéletes hangszer. Ha nagyon kritikusan nézem, márpedig úgy nézem, azt mondhatom, hogy mérföldköveket sikerült letennünk. Az első az volt, amikor olyan új dimenzióban tudtuk megvalósítani a rezonátort, amilyen korábban nem volt sehol a világon. A második mérföldkő nemrég következett, amikor a hangszer hagyományos öntvényét is ki tudtuk váltani egy teljesen új kompozit anyagra. Ez nemcsak kétszáz kilós súlycsökkenést eredményezett, ami technikailag önmagában is nagyon jó, hanem így sokkal stabilabb és hangolhatóbb hangszínt értünk el. A rendkívül biztató eredmények nem jelentik azt, hogy maradéktalanul elégedett lennék. Az elmúlt nyolc évben folyamatosan igyekeztünk fejleszteni és csiszolni a hangszert. A mesterhangszereket is szinte megállás nélkül finomítják, még a kétszáz éveseket, a Stradivarikat is. Ez egy élő folyamat. Persze arra törekszünk, hogy sokkal stabilabb hangképet és konstrukciót alkossunk meg. Ez sikerült is, de mindig van fejlesztési lehetőség. Tehát nem ültünk a babérjainkra.
– A Concerto Budapesttel már többször fellépett, legutóbb a novemberi Csellóünnepen, ahol Beethoven D-dúr zongoratrióját adta elő testvérével, Bogányi Tiborral és Keller Andrással.
– A sok zenész közül pont két olyannal, akivel a legszívesebben játszom. Ilyenkor egyszerűen jól érzem magam. Ez igazából persze nem lényeges, és nem is sokszor fordul elő. Sosem törekedtem arra, hogy én jól érezzem magam egy koncerten, de amikor megtörténik, azt különleges ajándéknak élem meg. Ez volt a Csellóünnepen, de akkor is, amikor szólistaként játszottam együtt Andrással mint karmesterrel. Úgy érzem, zenei testvérek vagyunk. Azonos nyelvet, minőséget, értékrendet óhajtunk és képviselünk. Ennél többet nem lehet kívánni egy kamarazenei partnertől. Nagyon kevesen vannak, akik ezt jelentik számomra. „Nehéz eset” vagyok, az egekben vannak az igényeim, elsősorban önmagammal kapcsolatban. Kamarazenélés esetén a kollégáimmal szemben is ösztönösen ezt a legmagasabb igényt támasztom, és fantasztikus, amikor egy hullámhosszra tudunk kerülni. Ez Andrással már többször megtörtént, s ő talán az egyedüli, akivel a próbafolyamatot is szeretem a kamarazenélés során.
– Január elején töltötte be az ötvenedik életévét. A kerek évforduló jó alkalom a számvetésre: hogyan tekint most eddigi pályájára, s milyen tervei vannak?
– Régebben úgy gondoltam, hogy egyre nehezebb lesz, vagy egyre rosszabb, de most épp az ellenkezője van: egyre jobb. Úgy élem meg, hogy végre helyükre kerültek az életemben a dolgok. Józan derű meg egészség van a lelkemben, ami nem mindig volt jellemző rám. Inkább munkaorientált voltam, nem annyira foglalkoztam azzal, hogy éppen hogy vagyok, és nem mondhatom, hogy kiegyensúlyozott lett volna az életem, szakmailag sem, lelkileg sem. Mostanra viszont valahogy összeértek a dolgok, a munkák is beértek, és élvezem, hogy viszonylag kiegyensúlyozott életet élhetek. Ezzel kapcsolatos az is, hogy az elkövetkező időben a komponálásra szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni, és egy picit kevesebbet játszani. Úgy érzem, ez az életem mostani szakaszának fontosabb kihívása. Egy kicsit későn ért be ez az elképzelésem. Mindig bennem élt, de az elmúlt időszakban egyszerűen lehetetlen volt megvalósítanom, kivéve az utóbbi néhány évet.
– Mi segítette a kiegyensúlyozottság elérésében?
– Mindenekelőtt a lelki élet kiteljesedése. Mi, zenészek mindig kapcsolatban vagyunk a lelkünkkel, de főleg az irracionális pörgésben vagy rossz szájízű nyomulásban, a mostani kellemetlen világban nagyon sok olyan automatizmus van, ami kibillent bennünket, illetve nem hagyja, hogy elmélyült munkát végezzünk. Úgy látom, az emberek nagyon sokszor sérülnek lelkileg, mert nem marad idő arra a gazdag csöndre, az elmélyülésre, ami minden alkotóművészetnek is a forrása. A hajszolt, mesterségesen fölturbózott rohanásban valamennyire kényszerülünk is benne lenni, és akkor sérül a lelki egyensúlyunk. Vagy egyszerűen nincs töltekezési támpontunk. Ebbe én is belekeveredtem, és nagyon örülök, hogy sikerült visszazökkenem egy normális mederbe.
– Ez azt jelenti, hogy a termékeny csönd idejét visszacsempészte az életébe?
– Igen. És ez fundamentális kérdés. Mindenkinek van ilyen belső igénye, csak nem feltétlenül realizálja, vagy sokszor nehéz megvalósítani. Az elmélyült csöndre mindennap szükségünk van, néha arra is, hogy kicsit hosszabb időre is kilépjünk a rossz értelemben vett taposómalomból. Én aztán tényleg a taposómalom élharcosa vagyok, de muszáj kiszakadni, és most már vannak olyan napok is, amikor nem lehet elérni engem.