Február 13-án a Berlini Filharmonikusok 12 csellistája ad koncertet a Müpában a kamaraegyüttes fennállásának 50 éves jubileuma alkalmából.
1844-ben jelent meg Berlioz azóta is alapműként számon tartott Hangszereléstana, amelyben a nagy szimfonikus zenekarokba „hat- vagy nyolctagú csoportban megszólaló csellókat” javasolt abból a megfontolásból, hogy „ezek alapvetően dallamos hangszerek, hangjuk a felső húrokon a legkifejezőbbek egyike a teljes zenekaron belül. Semmi nem tud olyan melankolikusan szólni, nem lehet alkalmasabb a gyengédség kifejezésére, lágy melódiák életre keltésére, mint a legmagasabb húron, unisonóban játszó csellók tömege.”
Pablo Casals, minden idők talán legnagyobb csellistája ennél is merészebbet álmodott: a reneszánsz és barokk viola da gamba-együttesek mintájára egy legalább harminckét hangszeresből álló csellózenekart vizionált, hiszen — állítása szerint — a cselló univerzális hangszer, bármilyen hang megszólaltatására képes. Műsorról is gondoskodott: katalán táncdallamot dolgozott fel az újfajta együttes számára.
Casals nyitott kapukat döngetett, hiszen Julius Klengel, korának híres német csellistája és komponistája 1920-ban tizenkét csellóra írta Hymnus című alkotását, hogy tizenegy tanítványa élén e darabbal köszöntse barátját, Arthur Nikischt, a Berlini Filharmonikusok vezető karmesterét, 65. születésnapján.
E kompozíció előadására ült össze éppen fél évszázaddal ezelőtt először A Berlini Filharmonikusok 12 csellistája. Az azóta világhírűvé vált kamaraegyüttesnek figyelemre méltó nemzetközi követőtábora van, amelyet elbűvöl e tucatnyi hangszer mámorító hangszíne, a karakterek folytonos váltakozása. Gazdag repertoárjukon szerepel Bach és Piazzolla, Broadway-musical és jazz, afro-amerikai, spanyol, dél-amerikai motívumokra komponált szvit és avantgárd zene. Komponált nekik — többek között — Eötvös Péter, Szofja Gubajdulina, Iannis Xenakis, Arvo Pärt, Pēteris Vasks és Udo Zimmermann is. 2017-ben lettek az Echo Klassik-díj birtokosai.
Az együttesben minden tagnak speciális pozíciója van. Ezeket számmal jelölik, az egyes a koncertmesteré (még ha nem is ez a hivatalos neve). Ő felel a programért, és vezeti a próbákat. De amikor először játszottak tangót, egy vérbeli tangózenész segített a felkészülésben. Az első jazzprojekt előtt Norvégiából hívták meg a híres jazzszaxofonost, Geir Lysnét, hogy fortélyokat tanítson nekik, és elkészítse az átiratokat.
A varázslatos hangzás „receptje”, hogy a társulat egy teljes vonószenekart képes helyettesíteni. Többen úgy játszanak a csellón, mint egy hegedűn, kihasználva, hogy a hangszer (bizonyos határok között) hegedűszólamok megszólaltatására is alkalmas.
Kényes kérdés, hogy a szólistakvalitású muzsikusok mennyire képesek az alkalmazkodásra. Ez a tizenkét csellista nem egymással harcol a „győzelemért”, hanem tágítani törekszik azokat a szűkebb kereteket, amelyek között a szimfonikus zenekarban muzsikálnak. Azaz nem csupán katalizátorok a nagybőgő és a dallamot játszó hegedűszólam között, hanem kizárólag saját magukat szolgálják.
